Mekis D. János: Auctor ante portas - Személyes irodalom, epikai hagyomány - Iskolakultúra-könyvek 50. (Budapest, 2015)
A Babits-próza rétegei
sét. A regény elemi narratív paradoxonon nyugszik. A díjnok oldaláról az írás idegensége nem válhat az idegenség írásává, hiszen az elbeszélésben olvasható szavak Elemér sajátjai. Csak ő beszélheti el kettejük történetét. Az „Úr ír” mondat, melyre a díjnok elemi iskolai olvasókönyvéből emlékezik, s melyet „belső nótaként” ismételget („Úriúrirzs/-, úriúrinínt”), az ismeretlen terület fölfedezésére s meghódítására irányuló vágyat jelölik. („Úr akartam lenni, úr, aki ír, aki olvas.”) A hódítás, a bekebelezés után nyilván ő maga válhatna azzá, aminek csupán árnyképét ismeri. De a szavak s az írás Tábory Elemér világában maradnak. („Az én második énem története az elfeledett szavak története.” „Ah, a betűk megcsaltak, bújócskát játszottak velem, karmoltak, mint a macska, hitegettek, mint az asszony, kábítottak, mint az ópium.”) A díjnok számára maradnak a „legaljasabb és legolcsóbb rémregények, mozidarabok és pornografikus nyomtatványok”, a vágy jelei és szupplementumai, hamis betűk, az érzékiség terrénumában. Akárcsak Elemér perspektívájából a díjnok világa maga. („Olyan volt ez, mintha olvasás helyett átélnék egy regényt; őszintén szólva, egy kicsit rosszabb az olvasásnál...”) Aligha meglepő, hogy a mű 1945 utáni recepciójában jelentős befolyásra tett szert. A gólyakalifának azon, markáns olvasata (pl. Kardos Lászlóé), mely a szociális lelkiismeret példázatának tekintette a történetet. E lehetőséget nem érdemes eleve sorba venni, hiszen a vizsgált nyelvi-narratív paradoxon a mai érzékenység számára is - mutatis mutancis - kérdésben tarthatja azt. A díjnok intellektuális-artikulációs képességének/kondicionáltságának fogyatékosságai erőteljesen opponálják Tábory Elemér ez irányú, a nevelődési történettel megfelelően nyomatékosított kompetenciáit. Az identitás kérdése ugyancsak ennek összefüggésében vetül fel. A díjnoknak még neve sincsen, hiszen a történetet lejegyző Tábory elfelejti azt, a díjnak viszont Elemér világának szavait, a műveltség diskurzusát nem tudja felidézni stb. A „rossz lelkiismeret regényének” allegorézise persze a „szerző” alakját is bevonja a regény diskurzusának terébe. Ő az, aki mindent megtesz, hogy megírja egy proletár élettörténetét; e vállalkozás azonban - s erre maga a regény narratív „megbillenése” figyelmeztet -, a kultúrák átjárhatatlansága miatt szociografikus szempontból csupán „félsikerrel” kecsegtethet. Visszautalva Babits fentebb rekapitulált gondolatmenetére: a mimetikus kód fogódzója, mint „hamis” paradigma, nem állhatott rendelkezésre. (4.) Az Európai irodalomtörténet nem csupán mértékadó -s ízlésformáló - mesteresszének, de „egy ízlésforma önarcképének” (Halász Gábor) is bizonyul, melyet eszerint nem indokolatlan szellemi önéletrajznak (Ferenczi László) tekinteni. Az e szövegben megszólaló (meghallani vélt) hang „forrásának” kortársi megjelölése, az általa képviselt vélemény legitimitásának mérlegelése és összevetése ugyanezen forrás más megnyilatkozásaival, nagymértékben külső instanciák függvénye. Az autobiografikus olvasás alakzata ebben a történeti összefüggésben annyiban feltétlenül a biográfiai érdekeltségre van utalva, amennyiben specifikusan nem-irodalmi, vagyis „valós” motívumok (érdekek és késztetések stb.) is szerepet játszanak benne. Hevesi András, Gyergyai Albert, Cs. Szabó László, Szerb Antal kritikái, a „hűtlenné” vált Szabó Lőrinc, majd Németh László esete, Halász Gábor, Radnóti Miklós, József Attila (szembefordulás) és „megtérés”, Apa-fiú szereposztás