Mekis D. János: Auctor ante portas - Személyes irodalom, epikai hagyomány - Iskolakultúra-könyvek 50. (Budapest, 2015)
Nemzedékproblémák, irodalomtörténet, kritika
datainak hangsúlyával is mintha olykor az én mondataimat idézné” - írta a költő kritikusáról. Ellentézis ez, hiszen Halász éppenséggel a következőt állította: „Megnyugtat, hogy az életpéldán kívül semmi sem következik belőle reánk; sem dogma, amit vállalnunk kell, megvan a magunké; sem tanítás, amit átveszünk vagy megtagadunk, megkapjuk azt másoktól; a személyiség radioaktivitása sugárzik felénk a könyvből.” Babits tételesen bizonyítja, hogy Halász egy nemzedék nevében szólva külső instanciát (a „nemzedéki normát”) von be érvként a párbeszédbe. S miközben tagadja létjogosultságát, maga is felhasználja azt. ..[N]em látjuk szívesen, hogy ki akarják osztani számunkra a »szerepkört«, korosztályok szerint sematizálni az irodalmat, megkülönböztetni a feladatokat, mintha nem lenne minden feladat mindenkié, aki meg tud birkózni vele.” S bár kijelenti: .,[a]z irodalom nem politika, s nem tűri a politikai gondolkodást”, maga is politikai manővert hajt végre. „Egészen természetesnek találom, hogy a generációs probléma éppen annak a nemzedéknek az irodalmi gondolkodásában jut különös jelentőségre, amely többé-kevésbé tudatosan érzi, hogy alkothat ugyan kitűnő műveket, de lényegi megújulást az előbbi nemzedékhez képest, forradalmat, mint az, nem remélhet hozni.” Az új nemzedék „…megtanult minden megtanulhatót, átvett egy súlyos örökséget, s tehetetlennek, szegénynek érzi magát a rászakadt gazdagságban”.1957 A történet folytatása, már ami az életrajzi eseményeket illeti, ismeretes. Babits Halászt kérte föl munkatársnak egy nagyobb szabású szerkesztői vállalkozáshoz, aki viszont egész pályaképpé összeálló tanulmányokat írt a mesterről. A nemzedéki szempont, úgy látszik, e vitában s utótörténetében is a Kassák és Komlós szövegeiben polarizálódott két végletet látszik kijelölni. Szembenállás és folytatás formális lehetőségei persze csak olyan összefüggésben válnak jelentésteleivé, ahol a puszta korosztályi elven túl interpretatív potenciállal is találkozunk. Halász Gábor ennek kimunkálására már 1933-ban kísérletet tett, midőn Nemzedékproblémák című esszéjében egymás összefüggésében elemezte a korszak főáramaként regisztrált szellemi és poétikai folyamatokat, s „a fiatal írógeneráció alapvető feladataként” „művészi eszközeinek kiteljesítését” nevezte meg.1958 de még inkább akkor, midőn kritikák sorozatát közölte - mások mellett - Zilahyról, Pap Károlyról, Gellértről, Szentkuthyról, Tamásiról, Hevesi Andrásról, valamint Sárköziről, Szabó Lőrincről, Illyésről, József Attiláról, Jékelyről. Irodalomtörténeti vállalkozását Szerb is műkritikák sorával folytatta. Örkény Istvánt, Rónay Györgyöt, Passuthot méltatta az újonnan jelentkezettek közül, s sokakat a Halásznál megformálódott kánonból is. 1935-ös, Hétköznapok és csodák című, a nagy európai nyelvek kortárs regényirodalmát áttekintő kötetében két magyar író neve szerepel nyomatékkal: Krúdyé és Máraié. Különösen az utóbbi életmű 157 Babits Mihály: „A nemzedéki kérdés vitája” [Könyvről könyvre. Nyugat, 1935. Vádak és ködök. Nyugat, 1935]. In: nő: Esszék, tanulmányok 2. Szépirodalmi, Bp. 1978. Id. helyek: 471,479, 473,472. 158 Halász Gábor: „Nemzedékproblémák”. In: uő: Tiltakozó nemzedék. Magvető, Bp., 1981. 1017.