Miskolczy Ambrus: A múlt megszelídítése (Budapest, 2014)
Eltűnt akadémikusok nyomában
102 ELTŰNT AKADÉMIKUSOK. NYOMÁBAN lehet megvonni, és az, ami e határon túl fekszik, egyszerűen értelmetlenség lesz.” Más szóval: „Nyelvem határai világom határait jelentik.” Zolnai Béla a második világháborús és arra következő emberpróbáló időkben a wittgensteini dilemmák nyomában járt, élve és átélve a kétértelműségek lehetőségeit, anélkül hogy Wittgenstein munkáiban elmélyült volna. A hallgatás nagyobb tett, mint a beszéd - írta 1944-ben a Magyar Nemzetben: a megszállt Franciaországról a megszállt Magyarországon, amely nemsokára újabb megszállók szabadítottak fel. Magyarország az élőhalottak országa lett, annak aki a polgári normalitásban élt, az elvtársi világ perverz bohózata volt. 1949 derekán „A beszédes csönd” címmel írt megrázó vallomást. Ez legszellemesebb és legkomorabb ekkója. Miként Heidegger a semmit osztályozta, úgy különítette el Zolnai Béla a csend formáit. Negatív csendnek nevezte azt, ahogy Krisztus Pilátusnak nem válaszolt. Vajon úgy vélte, vége a keresztény béketörésnek, amikor azt állította: „Ezzel a negatív hallgatással szemben azonban hivatkozhatunk olyan hallgatásokra, amik ékesebben szólóak, mint maga a beszéd. Van beszédes csönd is. Ilyen: egy embercsoport kegyeletes némasága, vagy a tér megborzasztó némasága.” Pascal, Ady, Maeterlinck, Meredith, József Attila, Heine, Alfred de Vigny idéztettek tanúságtevése.337 Zolnai Béla nem volt költő. Inkább a téma kifejtése, tudós elemzése érdekelte. Ezért cikkét is ironikus ígérettel fejezte be: „A hallgatásról, mint emberek közötti kifejező eszközről, könyvet lehetne írni.”338 Zolnai Béla „beszédes csönd”-je belső moraj külső burka volt. A szabad alkotás öröme a szabad olvasásban rejlett. Zolnai Béla, ha olvasott, lapszéli ceruzás megjegyzéseivel nem kímélte sem az írót, sem a kort, és tegyük hozzá saját magát sem, mert amit az ötvenes években például Lamennais egyik művébe beleirkált, azért kaphatott volna néhány évet. Például Lamennais ama megállapítása mellé, hogy „a miniszterelnök fejedelmi hóhér”, vagy: „a törvény szeszély”, odaírta a lapszélre az évszámot. 1953, amikor pedig a romantikus abbé azon kesergett, hogy az embernek tökéletlen nyelvén kell beszélnie, akkor megjegyezte: „Ha a nyelv elégtelen, akkor a gondolat több.”339 Jellemző, hogy Szekfű Gyula Forradalom zsdinjában semmi biztató üzenetet nem látott, holott a szerző valamiféle metapolitikai szómágiával azt a reményét juttatta kifejezésre, hogy a Szovjetunió nálunk nem vezeti be a proletárdiktatúrát, hanem megtűr valamiféle „keleti demokráciát”.340 A „beszédes csend” vihar előtti csend lett. Aztán 1956 nagy eseményeiből újra kihallatszott a biztatás, - ahogy a kereszténységet valló majd azzal ellenséges, de tőle elszakadni sohasem képes - Jules Michelet is írta: Sursum corda! A szolidaritás nagy élménye: 1956. Az a nemzeti egység, amelyről 1939-ben Zolnai Béla írt „A magyar stílusában, - akkor naiv álomnak tűnhetett. 1956. októberi forradalmában vagy lázadásában viszont a nyelv csodálatos egysége a nemzet egységében nyilvánult meg. 1848 emlékhelyein ünnepelték a felszabadulást, néhány napig, de meghatározó érvénnyel, hiszen a magyar biedermeierből - a normális polgári élet nosztalgiájából, nem kis hősiesség árán - megint sikerült valamit megvalósítani, megváltoztatva azt a képet is, amely bennünk és rólunk élt önmagunkban és másokban. 1956 úgy is felfogható, mint 1848 mitológiája. Az emlékhelyek felkeresése nemcsak az utánzás aktusa volt, hanem valamiféle mély lelki kapcsolatot hozott létre az alapító személyiségekkel és eseményekkel. E nagy forgatókönyv megvalósítása pedig valamiféle reintegráció élményét nyújtotta: a fajharc és az osztályharc sebeit gyógyító közösségi élményét, Hannah Arendt szavaival: „az együttes cselekvésből eredő hatalom felvillanyozó élményét”, amikor „merészen megvalósították az utca szabadságát”, egyszóval fellázadtak.