Miskolczy Ambrus: Tiszta forrás felé… - Közelítések Bartók Béla és a Cantata profana világához (Budapest, 2011)
A "tiszta forrás" - vallás, mítosz, utópia?
228 A „TISZTA FORRÁS” - VALLÁS, MÍTOSZ, UTÓPIA? magyar költészet - természetesen új tartalommal - elsősorban Petőfi útján mehet tovább, sokkal inkább, mint Ady vagy József Attila útján, mert Petőfi útja sokkal inkább népi. Zenére vonatkoztatva ezt, az a véleményem, hogy Kodály útján inkább továbbmehetünk, mint Bartókén.”"32 Ezzel el is dőlt „a széles elvi vita” Lukács György - fenti Cantata-értékelésével - a Révai-féle álláspontra is reagált, és a maga módján azt a hagyományt is folytatta, amelynek jegyében Bartók és Kodály munkásságát megpróbálták egymással összehasonlítani, és az összehasonlítás során hol úgy emelték ki az eltérő vonásokat, hogy azok kiegészítsék egymást, hol pedig úgy, hogy azok valamiféle hierarchiába rendeződjenek. Amikor 1930-as évek végén Demény János, a Bartók-kutatás egyik legjelentősebb alakja felvázolta a maga utópiáját: a fehér Budát - „az Elsodort Falu helyén” az új várost, Új Jeruzsálemet” -, akkor a pogány Bartókot a keresztény Kodállyal állította párba. A Cantata profana olyan „erdei legenda”, amelynek formába öntésével „Bartók géniusza a dekadens máz-Európa alól egy kelet-európai dionüszoszi mélykultúrát fokoz fel világteremtő erővé. Ez az állapot őt a kereszténység előtti lélekszintre rántja: nem keresztény a szó hitvalló értelmében, mert még »innen« van a kereszténységben.” A továbbiakban: „Bartók pogány lelkének disszonanciáira is: Kodály géniusza a harmónia”, mert „az út a kereszt hitében vezet Budavárba”. És közben: „Bartók Ady pogány titkait szívta zenébe, Kodály a pogány költő álmát az Igéről teljesíti be.” Demény János utópiája is szembefordulás saját korával: „Egy új faji mítosz csak epigonizmus lehet Európában, ám, ha a népek vallási lázban születnek is újjá, mind ez idáig a Vallás ideája szabad, senki sem foglalta le. A hitegységben születő nemzetek feletti mítosz merőben új bűvölet lesz Európának. Mielőtt azonban Európát megbűvölnék, először önmagunknak kell újjászületni és megfogalmazni hitünket.”"33 Bartók egyébként megkapta ezt a könyvet a szerző dedikációjával, csak kérdés, hogy olvasta-e, és ha igen, mi minden jutott eszébe. Azt már szerencséjére nem olvashatta Bartók, amit Révai útmutatása nyomán is írtak róla. A bányász-cantata szerzője kellő és a helyzethez illő szomorúsággal vallotta meg, hogy vannak olyan Bartók-művek, amelyeket „nem helyes irányba való útkeresésnek tekintünk”, és „sajnos ezek közé a művek közé tartoznak véleményünk szerint a Csodálatos mandarin és a Cantata profana is”."34 Úgy tűnik, hogy a kommunista kritika értett a szóból és a hangból. Az éppen aktuális kommunista szemléletet alkalmazó kritikus megértette a Cantata forradalmát: „A közönség ahogy bemegy a hangversenyterembe, ahogy kezébe veszi a Cantata szövegét, és elolvassa, azonnal megérti a megrázó mondanivaló lényegét: »Szabadság nélkül nem lehet élni!«” Csakhogy: „A forradalom visszájára fordul. A felismerésből lázadás lesz, de nem úgy, hogy az ember lesz emberebbé ezáltal, hanem úgy, hogy az ember misztikus átváltozáson keresztül kimenekül a társadalomból. A népballadában indokolt és érthető ez: félelmetes erejű megfogalmazása a gyilkos társadalom elviselhetetlenségének, a szervezetlen magára hagyott, kibontakozást nem találó, nosztalgiába zuhanó nép sorsának.” Ezzel már meg is érkeztünk a kommunista népkultusz dialektikájához: a nép aktivitását magasztalja a propaganda, miközben nosztalgiába taszítja a Párt és az ő titkosrendőrsége, mindkettő a szovjet imperializmus határokon átnyúló csápja. Mélyen igaz, hogy a legnagyobbik fiú tiltakozása „Bartók tragikus, iszonyatos tiltakozása”. És kitagadná: „Bartók művészetében van egy különös, titokzatos, árnyékszerű hang, amelyik gyakran előtűnik. Például a IV. vonósnégyes »Éjszaka zenéjé«-ben és a Cantatában „mintha a természet alig felfogható hangjait akarta volna itt megragadni”. Csakhogy ez a kom