Náray Péter: Nem Duna, Genfi-tó (Budapest, 2010)
III. fejezet. A forradalom és az azt követő évek, ahogy én láttam és átéltem
beszélgetésekben is csak mérsékelten vettem részt. Viszont élénken figyeltem arra, hogy mi történik, és szabad utat engedtem képzeletemnek. Társalgásaink témái között a politika súlya egyre csökkent. Továbbtanulás, legújabb rockzenei fejlemények és a kezdődő nyugatimádat képezték a súlypontot. A korábbi egyetértés 1956 ügyében halványult, már volt egy-két tagja a társaságnak, akik nyíltan ellenforradalmaztak, karrierizmusból vagy attól az indítéktól vezérelve, hogy a forradalom egy antiszemita megmozdulás volt. Ezekkel igyekeztem minden kapcsolatomat minimalizálni, mert őszinte vitát akkor a feljelentés kockázata nélkül már nem lehetett folytatni. Mindent összevéve azért azt kell megállapítanom, hogy a zord politikai légkör ellenére is egyre jobban éreztük magunkat Budapesten. Megközelítően olyan életet éltünk a hétköznapokban, és főleg a hétvégéken, amilyent szerettünk. A szellemi értékek felfedezése Reálosztály voltunk, ami annyit jelentett, hogy a matematika és a fizika nagyobb súlyt kapott a humán tárgyak rovására. Nekem is azért kellett reálosztályba járnom, mert apám egyik fő vágya az volt, hogy mindkét fiából mérnök legyen. Esetében ez egy jó döntés volt, mivel a műszaki dolgok tényleg érdekelték és tehetsége is volt a mérnöki tudományokhoz. Amikor nem vették fel elsőre a Műegyetemre, felvonószerelő ipari tanuló lett, és meg is szerezte a szakmunkás bizonyítványt. Később elvégezte a Műegyetemet és kiváló emelőgépes mérnök lett belőle. Engem viszont a műszaki dolgok egyáltalán nem érdekeltek, és semmi tehetségem nem is volt hozzájuk. Az ábrázoló geometriától különösen szenvedtem. Még hogy képzeljek el egy kúpot a térben, meg ilyesmi. Erre végkép nem voltam sem képes, sem hajlandó. Hogy mégis átmentem a vizsgákon, az azért volt, mert bemagaoltam a különböző leképzési módokat, azt mímelve, hogy értem is, amit a táblára rajzolok. Emiatt a reálosztályban mindig is idegennek éreztem magam. Osztálytársaim többsége műszaki pályára készült, és agyberendezkedésük is eszerint épült fel. Egyszóval más emberek voltak, mint én. Nem véletlen, hogy engem a történelem érdekelt legjobban. Azt azonban nagyon nem szerettem, hogy a feleltetésnél a legfontosabbnak azt tartották, hogy a diák jól tudja az évszámokat. Engem ugyanis mindig a történések szélesebb összefüggése érdekelt. A történelemtanárok évszámmagoltatási mániája azonban mégis a malmomra hajtotta a vizet, mivel kitűnő számmemórium volt, így történelemből szinte mindig csak jeleseim voltak, de nem azért, mert rájöttek, értettem valamit az anyagból, hanem amiatt, hogy pontosan el tudtam sorolni az összes magyar király uralkodása és más történelmi események évszámait. Ez a helyzet a 4. osztályban gyökeresen megváltozott. Borsányi tanár úr úgy tanította a történelmet, ahogy kellett. Értelmesen magyarázva mi miért történt és miért nem történhetett másképpen. Beleértve a második világháború és az utána következő évek történelmét a világban és Magyarországon. Borsányi tanár úr órái nagyon nagy hatással voltak intellektuális fejlődésemre. A magyar irodalmat több tanár is tanította. Bennem Kvassay tanárnő órái maradtak meg legmélyebben. Imádta a magyar költészetet, különösen Petőfit, Adyt és József Attilát. Legjobb verseiket felolvasta, nemritkán elsírva magát egy-egy romantikus résznél. Ezt persze a szünetekben röhögve utánozták, de már akkor hálásak voltunk neki, hogy a magyar költészetet így tanította, és nem csupán száraz verselemzéseken keresztül, mint azt mások tették. Az akkori időkben Magyarországon a középiskolai oktatás igen szelektív volt. Számos kitűnő magyar íróról, így például Krúdyról, Márai Sándorról vagy az 1956-ban a forradat.