Odorics Ferenc - Ármeán Otília (szerk.): Határon - deKON-KÖNYVek 24. (Kolozsvár - Szeged, 2002)
Lőrincz Csongor: Az emlékezet mint szöveg
■ Lőrincz Csongor ■ AZ EMLÉKEZET MINT SZÖVEG Mnemotechnikai szerkezetek József Attila két versében „.. .de a vágy nem emlékezet.” (J. A.: A csodaszarvas) Az 1927 és 1930 (illetve 1932) közötti József Attila-szövegekben mindinkább előtérbe kerül a temporalitás problémája, a lírai szubjektum saját időbeliségével való szembesülése mind határozottabban íródik bele a versek struktúrájába és nyelvhasználatába. A kiemelkedőbb darabokban pedig egészen az értelmezhetőséget meghatározó érvénnyel. Feltűnő, hogy az időbeliség reflektálása korábbi negatív jellegét (például két 1926-os versben: az Engem temetnek és a Végül címűekben) fokozatosan feladja, átalakítva a versbeli kérdezés módozatait és irányait, egyre komplexebb viszonyt tételezve a lírai én önértelmezése és - a nem pusztán élettörténeti értelmében vett - időbeliség, illetve a versbeli hang „beír(ód)ása” és a nem csupán szubjektív modalitású temporalitás között (bár ez utóbbi már inkább az 1930 utáni versekre lesz jellemző). Persze, ez az az időszak, amelyik „már nem a kezdő, voltaképpen már nem is a kísérleti szakasz József Attila pályáján”, így a fentiek csakis a lírai nyelvhasználat megváltozásával, illetve átfunkcionálódásával hozhatók kapcsolatba. Ma már bizonyosra vehető, hogy ez alatt a pár év alatt megy végbe József Attila költészetében „az image -, illetve a montázsszerű lírai nyelvhasználat és látásmód” küzdelme, amire nem egyikük „győzelme”, hanem „olyan beszédszerű hangzásmódban megalapozott ’diszkurzív' nyelvhasználat következik”", amely valamiféle dialogikus poétika térnyerését hozza magával. A diszkurzivitás és a személytelenség felerősödése az „én” poétikai szituáltságának, „én” és szöveg viszonyának összetettebbé válását eredményezi. Ennek az alakulásnak lesz alapvető komponensévé az időbeliség - 141