Pléh Csaba: A lélek és a lélektan örömei (Budapest, 2008)
6. fejezet: Az információs társadalom és a kognitív szemlélet
430 6. FEJEZET. AZ INFORMÁCIÓS TÁRSADALOM ÉS A KOGNITÍV SZEMLÉLET 35.4 A BÖLCSÉSZET HAGYOMÁNYOS FELFOGÁSA A bölcsészet hagyományos felfogása úgy is tekinthető, mint amely három architekturális mozzanatnak megfelelően foglalkozik a tudással: foglalkozik a kódokkal, a tartalmakkal és ezek eredetével. Ez a három „tartalmi mozzanat” persze több társadalmi szerepben is megjelenik. A bölcsész ugyanis mindezeket • kutatja, • képviseli, • oktatja. 35.4.1 A kódok kérdése A hagyományos bölcsészet számos kód tudását állítja előtérbe. Ilyenek a nyelvek, először a klasszikus nyelvek, majd a modern időkben, a 20. században, a modern nyelvek. Az európai kontinensen a modernizációs pedagógiai feszültség egyik forrása, gondoljunk csak a 19. század végi német érettségi vitákra (lásd Pléh, 2000c), éppen az volt, hogy a kódok tekintetében végbemenő váltás az iskola modernizációjának, a természettudományok előtérbe kerülésének a legnyilvánvalóbb megjelenési formájává vált a bölcsésztudás képviselői számára. A klasszikus nyelveket egyre inkább a görögpótló latin és a modern nyelvek, valamint a nemzeti kultúra váltották fel, de továbbra is megmaradt az a lényegi jellemző, hogy kódokat kell elsajátítani. A modern nyelvek előtérbe kerülésével persze a kódok ismeretének problémája az explicit felől az implicit felé tolódott el, amit az elsajátításra fentebb már láttunk. A kódok tágabb értelemben nemcsak a nyelvekre vonatkoznak. A „kódokhoz” sorolhatók valójában olyan klasszikus tudástípusok is, mint a logika és a retorika, amelyek különleges szervezési módozatokat jelentenek az ismeretátadásban, az önmegjelenítésben és a meggyőzésben. A mai megújuló bölcsészetben ez újra előtérbe kerül, csak pragmatikának, szövegelemzésnek vagy szövegtannak nevezzük őket. Margitay Tihamér (2003) könyve tankönyvi összefoglalást ad erről az „új retorikáról”. A kódok közé tartoznak a viselkedésmód jellemzői, a viselkedés mögötti szabályok is, vagyis az a kódrendszer, amely valakit a klasszikus úriemberhez hasonló módon művelt emberré tesz. Tudja például azt, hogyan kell beszélni bizonyos dolgokról, miről nem lehet beszélni, vagy miről kell beszélni bizonyos ismétlődő helyzetekben, és így tovább. Sokat vitatják ma, hogy a bölcsészettudományok kulturális reprezentációját illetően a kánonok kérdése vajon a tartalmakhoz tartozik-e, vagy a kódokhoz. Hiszen, mint a küzdelmek is mutatják, már önmagában az, hogy kit kell tanulnunk az iskolában (Petőfi, Ady, József Attila vagy Arany, Babits, Kosztolányi, és így tovább, legyen-e a középpontban) egyben sajátos nyelvhasználatot és világszemléletet sugall. A tartalmak egyben kódok is lesznek, hiszen a kánon megadja, hogy milyen metaforákat és milyen utalásokat tudunk tenni, amelyek révén beletartozunk a