Szász Anna: Három pár női láb (Budapest, 2003)

Tartalom

A Lehet Szeretek piacra járni. Magát a műfajt szeretem. A sokadalmat. Az emberek sokféleségét és a holmikét. A piac­­­alféle sűrítmény. Mint az erőleveskockában a leves vala­mennyi alkotórésze, a piacon is minden jelen van, ami a létezésben fontos. A piac jobban megmutatja egy régió, egy ország vagy akár csak egy kisváros anyagi és kulturális minéműségét, mint mondjuk egy múzeum. A párizsi bolhapiac, túl az óriás mennyiségű kommersz árucikken, a különböző történelmi korokból származó, valódi vagy utánzatként készült holmijainak szédítő gazdagságával kápráztatja el az embert. Az ulánbátori bolhapiac pedig, legalábbis a hetvenes évek elején, a civilizáció kacatjainak kinccsé minősülésével. A krakkói posztócsarnok ottjártamakor, a hetvenes évek második felében, noha Lengyelországra akkoriban a szűkösség volt jellemző, mégis megőrizte középkorból származó méltóságát és viszonylagos gazdagságát. Egy osztrák kisvárosban, nevére már nem emlékszem, a piacára viszont igen, megcsodáltam, nem pusztán a rendet és a tisztaságot, hanem a főzelékek, zöldfélék, gyümölcsök elrendezésében megmu­tatkozó esztétikumot. A piacon nézelődni lehet, bámészkodni, hallgatózni, hurkászni. Jó pár évvel ezelőtt fotós kollégámmal riportot készítettünk a Városligetről. Amiről most, a kétezredik év első napján, a férjemmel tett kiadós sétánkon újólag meggyőződtem, hogy csodálatos egy hely. Szerintem nem becsüljük kellőképp. Akkor, sok évvel ezelőtt betér­tünk a mindközönségesen Pe-Csának becézett Petőfi Csarnokba, ahol a hét végén a pesti bolhapiac található, és riport ide, riport oda, nem

Next