Széchy Éva (szerk.): Új felismerések és kihívások az ember formálásáról (Budapest, 2005)
II. Társadalmi mozgás és nevelés
EGYETEMES ERKÖLCSI NORMÁK MINT A MODERN KOR... 187 tem, húzogattam előtte, hogy rákapjon. Minden gyerek belenn ebbe, ha két hétig kell egy madarat táplálni, és fellázadva mondtam apámnak, hogy ha én lennék ennek a madárnak a helyében, én már régen itthagytam volna a házat, és elrepültem volna. Apám válasza: figyelmetlen vagy, nézd meg a vezértollait. A madár vezértollait összekötötték. Felkészültem a nagy műtétre, kezembe vettem a madarat, kihúztam gyönyörű szárnyait jobbra-balra, láttam a vezértollait összetartó pamutszálakat, sebészi pontossággal átvágtam azokat, amik gúzsba kötve tartották a madarat. Aztán kihúztam a szárnyát, láttam a hatalmas fesztávot, amit egy-egy szárny jelentett. Még utoljára megsimogattam a fejét, majd fölengedtem a madarat, az még két tájékozódó kör után, amikor már megtapasztalta és élvezte saját szárnyait, elment a szárhalmi erdő szabadságába. Bennem ez a kép maradt meg: ez a pedagógia, ez a keresztény pedagógia, és hogyha József Attilával akarom kifejezni magamat, akkor azt mondom, hogy a „szabadság vezessen hozzád”. Az ember szabadságra született, a szárnyai mindegyikünknek megvannak. A nevelés pedig nem azt jelenti, hogy gyermekemet vagy a tanítványomat az iskolában saját képemre és hasonlatosságomra akarom gyúrni, hanem megpróbálom kevülről, a talentumai felől, az adottságai, jó és rossz tulajdonságai felől egyaránt megérteni, tudatosítani benne a jót, de megmondani neki a rosszat, és a szabadságra nevelni. A szabadság vezessen a jóra. A nevelés folyamán Pál apostol axiómája érvényes mindegyikünkre: „minden szabad nekem, de nem minden válik a javamra”. Ez az, ami azt hiszem, ma nagyon időszerű, hiszen fejjel mennek a falnak öregek és fiatalok egyaránt a szabadság jelszavát hangoztatva. Keresztény megközelítés: szabad vagyok a jóra, és ez már az erkölcsi kérdés, a jó és rossz problematikája. A szabadságra születtem a jóra, a keresztény létezésmód proegzisztense. Valakiért vagyok, valakinek a szeretetéért létezem. Jézus szájából, az Evangéliumból ez így hangzik: „senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért”. Ti barátaim vagytok, mondja Jézus, és ebben a mondatban - ha mi most a pedagógia nyelvére fordítjuk - már benne van a mester és a tanítványának a kapcsolata is. De ha történelmünket nézzük, akkor korábbi nagyjaink, adott esetben pro patria és pro libertate küzdöttek a hazáért és a szabadságért. Pro valamiért, valami, ami érték, ami jó, ami nem tönkre tesz, hanem fölépít bennünket. Minden gyermek, minden tanítványunk nevelésében a kísérő utat az jelenti, beleértve a szülőket is, hogy a gyermekkel együtt kell lennie a nevelőnek, hogy fölfedezze a gyerek adottságait. Nélkülözhetetlen következetesen visszajelezni a gyereknek, hogy szép vagy ügyes vagy, kedves vagy okos vagy, mert ez létszükséglete. Mi gyakran azt nézzük, hogy mit nem tud, és azt osztályozzuk időnként. A 18 évesek, a 20 évesek és a 30 évesek is tele vannak szorongással, nem tudják, hogy jól cselekedtek vagy jól cselekedtek-e. Sokuk esetében azok az alapélmények hiányoznak a gyerekkorból, amikor anyuka ránéz és megerősíti, de még inkább hiányzik az apukának a megerősítő tekintete, hogy jól van, kisfiam, jól csináltad, ügyes vagy, így kell máskor is. Az empatikus pedagógus, aki sétál, jön-megy a gyerekek között, és látja, hogy hányszor függesztik ránk kérdő, nemegyszer szorongó tekintetüket a gyerekek.