Széchy Éva (szerk.): Új felismerések és kihívások az ember formálásáról (Budapest, 2005)
II. Társadalmi mozgás és nevelés
MŰVÉSZET ÉS HUMANIZMUS, KULTÚRA ÉS NEMZET, MÉDIA ÉS PEDAGÓGIA... 227 bér vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi” (Homo sum, nil humani a me alienum puto). Mint ahogy József Attila döbbenetesen friss hitvallása is 1931-ből: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye” (Irodalom és szocializmus). S ha már József Attila került szóba, feltűnő, hogy az ő költészete, illetve annak vonzereje, ihlető varázsa és tekintélye milyen megerősödve „vészelte át” a rendszerváltozás éveit. Az elmúlt évtizedben - házilagos statisztikai felmérések szerint - a két hexameter vált a leggyakrabban idézett soraivá, szinte szállóigévé: Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis. Hogy miért pont ez a két sor lett olyan népszerű, hogy szinte szentenciává emelkedjen, annak-korántsem csupán József Attilából levezethető-analízise messzire vezetne, e helyütt nem vállalkozom rá. Ám hogy ez a nyelvi-morális kanonizáció is a művészet humánus küldetésének mai és hazai elevenségéről vall, aligha kétséges. Nemzeti kultúra, globalizáció és humánum Szintén lehetetlen feladat lenne, hogy ennek a tanulmánynak a keretei között áttekintsem a művészi humánum és az esztétikai nevelés nemzeti vonatkozásait. Akárcsak az is, hogy-ha mégoly röviden is, de - kísérletet tegyek a dilemma feloldására: vajon veszélyezteti-e a nemzeti kultúrát a 21. század, hordoz-e végzetes kockázatot a magyarság számára az európai integráció és a globalizálódás. A kérdéskör - legalább - érintése azonban mégsem kerülhető el. Anélkül, hogy polemikusan és/vagy egyetértőleg szemléznénk a témakör gazdag szakirodalmát, két tézist szeretnék kiemelni a legújabb értelmezésekből. Egyre bizonyosabb, hogy maga a nemzet - mint objektív komplexum -, főleg a kelet-európai, kisnépi, jelesül magyar vonatkozásban döntően, elsődlegesen anyanyelvi és kulturális természetű. A 20-21. századi magyar nemzet alapvetően a kulturális nemzetek közé tartozik. Ugyanakkor a minden nemzetnél, az állami, piaci, hatalmi típusúaknál is döntő szerepet játszó nemzeti identitás és karakter korántsem őseredeti s még kevésbé egzakt, objektív, genetikus tények, nem zárt, antikusan lézető, „faji” sajátosságok kanonizált tárháza, hanem történelmileg alakuló s főleg kulturális természetű tudat- és élményszerkezet, kollektív érzületi és kódrendszer. Ránk is vonatkozik, hogy a modern nemzet többnyire mítoszok, eszmék, narratívák nyelvi, képi és szimbolikus gyűjteménye, amelyek mára sajátos versenyt képeznek a lojalitások piacán - ahogy az amerikai médiaszociológus, Monroe E. Price írja. Vagy ahogy a hermeneutikai felfogást Kulcsár Szabó Ernő tudatosítja: a nemzeti kultúra és identitás nem csupán, nem elsősorban tárgyak, események és szövegek, értékek kincsestára, hanem a maga dialogikus viszonyaiban, a kollektív interakciós mezőben működő értelmezések és újraértelmezések révén tételeződő hagyománytörténés.