Szilágyi János György: A tenger fölött. Írások ókori görög és itáliai kultúrákról (Budapest, 2011)
Portrék
aktív kapcsolatának dokumentuma a Hajnal Annával együtt szerkesztett Argonauták című folyóirat, amelyben csaknem mindenki megszólalt, aki az akkori magyar irodalomban megszólaltatásra méltó volt. S a műfordítások révén került közvetlen kapcsolatba az olvasók legszélesebb rétegeivel is, ami - megint csak a Stemma célkitűzésével egybevágó gondolat - élete végéig soha nem szűnő igénye volt. Ez az igény tette képessé arra, hogy megírja legnépszerűbb, legelterjedtebb művét, a Kerényi közvetítésével Walter F. Otto görög vallásfelfogásán alapuló Görög-római mitológiát, amely 3. kiadása óta (1956) második alkotó korszakára jellemző megváltozott felfogása folytán egy terjedelmes, ideológiai dogmatizmustól sem mentes bevezető fejezettel egyetemes „Mitológiává" bővült, így ért meg magyarul hat, németül négy kiadást, és jutott el oroszul, csehül és lengyelül is az olvasókhoz. Ugyanez az igény adta meg neki azt a képességet, hogy - elsősorban új magyar fordításokhoz írt bevezető vagy kísérő tanulmányokban - az ókor nagy íróiról teljes életművüket átfogó, de mindenki számára élvezhető portrékat rajzoljon; ezeket gyűjtötte össze 1964- ben Klasszikus arcképek címen, s adta ki németül is 1969-ben. Az ismeretterjesztés, a széles közönséghez szólás igénye kezdettől fogva a szenvedélyes pedagógushajlammal párosult benne. Egészen fiatal korától csaknem élete végéig szívesen írt és beszélt gyerekek, a még fel nem serdült legfiatalabb nemzedék előtt, s ennek pedagógiai problémái élete végéig érdekelték. 1948-ban középiskolai tankönyvet szerkesztett, s nem volt a nevelésnek és ismeretterjesztésnek olyan területe, amelyen ne vállalt volna szívesen aktív tevékenységet, abban a meggyőződésben, hogy a tudományos kutatás akkor kapja meg igazi értelmét, ha eredményei minél szélesebb körben elterjednek. Utolsó tevékenysége egy mitológiai rajzfilm munkáiban való közreműködés volt, az ennek keretében róla készült felvételek az utolsók, amelyek képét megőrzik számunkra. A fiatal tudósok képzésének kérdése mindig szívügye volt: élete utolsó huszonkét esztendejét egyetemi tanárként töltötte. Sajnos, ezen a területen nem tudta élőszóban gyakran vázolt elképzeléseit mindenben megvalósítani. A több kiadást megért Világirodalmi olvasókönyvön kívül nem jutott hozzá, hogy az egyetemi tankönyvek készítésének munkájában részt vegyen, s bár élete utolsó éveiben, orvosi tilalommal dacolva, súlyos betegségén erőt véve, ha másképp nem tudott, lakásán, betegágyán is maga köré gyűjtötte hallgatóit - nem sikerült olyan klasszikus filológus generációt felnevelnie, amelyet az ő iskolájának lehetne nevezni; éppen kedvenc kutatási területein, az antik vallás- és irodalomtörténet területén nem hagyott olyan tanítványokat maga után, akik a távozásával támadt űrt betölthetnék. Ebben nagy része lehet annak, hogy az antik klasszikus kultúrák - minden erőfeszítése ellenére - egyre szűkebb területre szorultak vissza az egyetemi és középiskolai oktatásban, de bizonyára része volt benne tudósegyénisége utánozhatatlan voltának is, és talán túlságosan elnéző természetének, amely nélkülözte a Kerényi követelte farkas-magatartást a szellemtelenséggel vagy akár az általa is nagyon jól felismert korlátozottságokkal szemben; inkább egymaga vállalta sokak feladatait, mintsem hogy emberi rokonszenvet feláldozzon tudományos kvalitások hiánya miatt, és választásait gyakran tudományon kívüli szempontok határozták meg. Nem adatott meg neki az sem, hogy a magyar ókortudomány nagy tű.