Szilágyi János György: A tenger fölött. Írások ókori görög és itáliai kultúrákról (Budapest, 2011)
Portrék
De már az első két verskötet között, 1938-ban megjelent Catullus-fordítása tanúsította, hogy ennek a költőnek versein kívül más lehetősége és szüksége is van a maga kifejezésére. Tanúsította kétszeresen, mert a Catullus-kötetben nemcsak a műfordító, hanem az antik görög-római kultúrának egy életre elkötelezett szerelmese is megmutatkozott. Már ekkor, húszéves korában szervesen egybefonódott benne a három látszólag külön terület, s ettől kezdve egész életén át elválaszthatatlanok voltak. Amit a költő akart, de - bármilyen okból -nem tudott elmondani, elmondta a fordító, és ha egy akadályon sem a vers, sem a fordítás nem segítette keresztül, átjuttatta rajta a klasszika-filológia, amelynek akkor, 1936-1941 között egyetemi hallgatója, majd doktora, 1946-1948 között a budapesti tudományegyetemen előadója, s egész életén át soha meg nem szűnő szenvedélyű tanulója volt. A Catullus-fordítás, amelyben addig nem ismert ízekkel gazdagította a magyar költészetet, mert először vállalkozott a Catullus-oeuvre teljes zenei gazdagságának magyar nyelvű megszólaltatására, nemcsak fegyelemre és magával szembeni szigorúságra tanította, hanem a szenvedély és tudatosság együttes költői megvalósításának keresett útjára is rávezette. Doktori értekezése (A művészi tudatosság Kallimachos költészetében, 1941 ) az utóbbit helyezte tudományos alapokra, nem leplezve a probléma aktualitását a maga és az akkori magyar költészet számára. Ettől kezdve az antik költészet új tájainak felfedezése mindig összefonódott a maga költői világa kibontakozásának állomásaival, annyira, hogy olykor nehéz volna eldönteni, melyik járt a másik előtt. A rajongva szeretett mester, Kerényi Károly ösztönzésére kezdte el a homérosi himnuszok fordítását. Az ösztönzés Hésiodosra szólt, de a költő a kölcsönkapott kötet második felét kitöltő homérosi himnuszokban találta meg azt, amire akkor szüksége volt, s két év alatt lefordította közülük azokat, amelyek egész életének vezető isteneihez, Herméshez, Dionysoshoz és Aphroditéhoz szóltak. A háborús évek a menekülés évei voltak. Előbb a menekülésé a valóság, később a fizikai létét fenyegető veszélyek elől. Az első menekülési kísérlet a plautusi vígjátékok fordításához (1942) és a maga plautusi Ál-állatkereskedőjéhez (1942) vezetett, és a De amore (1943) mély szimbólumokkal teljes tündérvilágában folytatódott. De hogy ezek a művek mit jelentettek éppen ezekben az években az ő számára, arra az „éjszaka zenéjé”-nek egyre erősödő hangja figyelmeztet verseiben. A menekülés lehetősége („Mint fürdőző a kádból, / Kilépek a világból") irreálisnak bizonyult, és 1943-ban az Éjszaka van-nak de profundis víziója követte: Éjszaka van. Ne akard, hogy múljék. Hívd a sötétet. Rossz madarak szállnak, jó, mikor éjszaka van. De emellett - és nyilván éppen ezért - a fiatalkorinál teltebb és érettebb hangon szólal meg ekkor a tündérvilág zenéje is, amely mint az életben maradás egyetlen lehetősége, önmagáért valóvá válik („Érted kezdtem el zenélni, ám a zenéért folytatom"). Ez cseng tovább felszabadultabb hangon a háború utáni első években, a Levél a hegyről Papageno-versében és főképp a Tündérben : DEVECSERI GÁBOR 349