Veres András et al.: Az irodalomtörténet esélye (Budapest, 2004)
Hagyományaink
AVANTGÁRD ÉS IRODALOMTÖRTÉNET-ÍRÁSizmus szellemében, de meg nem engedve, hogy az irodalomtudomány egy a tudományok sorában). A tárgy kutatásra érdemes, ennélfogva a tárgyat vizsgáló tudós saját tevékenységét a tárggyal legitimálja, s ha a tárgy maga hiányozna vagy nem volna megragadható, erősen meginogna ez a legitimációs alapzat. Nem elég annyit mondanunk, hogy az ízeltlábúakkal (vagy az irodalommal) foglalkozunk-valamirevaló tudós rögtön meg is tudja mondani (definícióval vagy rámutatással), hogy mi az az ízeltlábú (vagy az irodalom), s esetleg még azt is, miért fontos (érdekes, hasznos) foglalkozni vele. 1.2. (Egy lehetséges, ideiglenes válasz) A legegyszerűbb megoldáshoz folyamodhatunk: a magyar avantgárd kifejezés nagyon is hétköznapi használatát vesszük alapul, azon művek sorát, amelyeket a XX. század tízes éveitől hoztak létre Kassák Lajos, továbbá A Tettes a MA munkatársai, majd a húszas évektől a bécsi emigráció, a felvidéki és délvidéki avantgardisták, majd - részint visszatelepülve - megint magyar földön ismét Kassák és folyton változó köre. Másként fogalmazva: az avantgárdot az „izmusok” néven számon tartott irányzatok összességeként fogjuk fel. Ez a meghatározás meglehetősen körben forgónak tetszhet (amennyiben szerepel benne az „avantgardisták” megnevezés), egyúttal homályosnak, meg túlságosan egyetlen alkotóra összpontosítónak (jelesen mintha csakis kassák volna az avantgárd meghatározója) - mégis tökéletesen megfelelő lehet, s ahol nem az, ott éppen ennek lesz jelentősége. Arról van szó ugyanis, hogy avantgárd „hatásokat”, avantgárd „vonásokat” az irodalomtörténet-írói hagyomány szokásosan kimutat egyes kiemelkedőnek tekintett alkotók esetében - Kosztolányinál, József Attilánál, Radnótinál, de olykor még Adynál is -, tehát egyidejűleg bővíti az avantgárd alkotók és művek repertoárját, ugyanakkor, ezzel egyidejűleg, elfeledkezik magának a kisugárzó, ható, megtermékenyítő — avantgárdnak a leírásáról, feltárásáról, elegendőnek tartja azt éppen és csak a kiemelkedő alkotók munkásságán keresztül (hatásként) bemutatni — e tekintetben tehát szűkít.45 Ahogyan korábban megfogalmaztam: mellékszereplőt, segítő vagy hátráltató epizodistát csinál az avantgárdból. ) Külön kérdés az ilyen - pozitívnak vagy negatívnak tekintett - „hatások” regisztrálásának a politikája, erről másutt külön kell szólni. Ezek olykor arra szolgálnak, hogy akegyvesztett, negatívan megítélt, dekadenciát jelképező( stb.) irányzatot a közismerten elfogadott alkotók segítségével mégiscsak valahogyan legitimálják, vagy épp ellenkezőleg, hogy a nagy alkotók bizonyos eltévelyedéseire, szégyenfoltjaira mutassanak rá. Nem elsősorban leíró-irodalomtörténeti, hanem értékelő-retorikai jelentőségük van tehát az efféle megközelítéseknek. Az irodalomtörténet mellékszereplőiről. Literatura, 2003/3, 259-267.