Veres András et al.: Az irodalomtörténet esélye (Budapest, 2004)
Hagyományaink
A KÁNONALKOTÁS ÉS AZ ETIKAI ÖNFORMÁLÁS VÁLTOZATAI... Az tájsirodalom kérdéséről nem szól, és József Attila ügyében is hallgat.22 Mindemez esetlegességek ellenére megmutatkozik Lukács szövegében, ha mégoly kezdetleges formában is, a Magyar Kommunista Párt hivatalos irodalmi kánonjának egy később kiteljesedő jellegzetessége: a másodvonal művei azért kerülnek be a kánonba az életművekre vonatkozó kisebb-nagyobb kritikai megszorítások szreplőivel együtt, mert ezekkel tanúsítják a kánonalkotó mindenkori jogát a múlt megítélésére. A forradalmi kánonalkotás mint szubjektumformáló gyakorlat így tartja fent az új ember etikai magasabbrendűségét a forradalom által eltörölt embertípus felett. A kánon itt elsősorban nem a múlt örökségének nagyságát reprezentálja, hanem konzerválja a kánon létrejöttének, úgymond, „forradalmi körülményeit”. A művek kritikájának fennmaradó jeleiben a kánon a forradalmi kritika hatalmát reprezentálja, s az utókorra örökíti a revízió jogát és mindig megújuló kötelességét. A forradalmi kánonalkotásban megvalósuló etikai önformálás ugyanakkor némileg más értelmet nyer, amikor a kommunista párt hatalomra jutása után a PB tagja, a Központi Vezetőség titkára, egyébként népművelési miniszter, Révai József használja ezt az illegalitás éveiben konvencionálissá vált technikát. A Lukács-vita egyik dokumentumából idéznek: „A klasszikus realista örökség megbecsülése és komoly tanulmányozása persze korántsem jelenti, hogy lemondunk a nagy realista íróink gyengéinek, osztálykorlátainak kimondásáról és megbírálásáról. Eötvös, tudjuk, nemcsak a Falu jegyzőjének és a Parasztfelkelés Magyarországának [sic!] írója volt, hanem az az ember is, akit megrémített 1848 vihara és aki 1867 után megalkudott. Mikszáthról is tudjuk, hogy nemcsak gyilkos szatírával bírálta az úri Magyarországot, hanem cinikus derűvel is szemlélte ezt a pusztulást, anélkül, hogy egyben a népi elkeseredésnek is hangot adott volna. Móricz Zsigmond, aki pedig élete utolsó szakaszában már kereste a népi forradalom kivezető útját a dzsentri Magyarország pusztulásából, mégsem tudta teljes Ha korábban esetleg el is ismerte Lukács József Attilát, valószínűnek látszik, hogy az emigrációban, magyarországi ügyekben nem kellőképp tájékozódva, egész egyszerűen elhitte azt, amit a Plattformtervezet József Attiláról állított. Ezt látszik alátámasztani Horváth Márton egy kései visszaemlékezése is: „a párt emigrációból visszatért vezetői nem nagyon ismerték József Attila költészetét, még »fülükben maradt« az a kevéssé épületes vita, ami a költőről odakint folyt. [...] Amilyen egységes volt a Petőfi-képünk, annyira különbözött a József Attila-értékelésünk.” Lobogónk: Petőfi. Beszélgetés Horváth Mártonnal. Kritika, 1972. december. 13-15. Idézi Standersky Éva: A Magyar Kommunista Párt irodalompolitikája, 1945-1948. Budapest, 1987. Kossuth, 41. Horváth visszaemlékezését megerősíti, hogy az MKP 1945. decemberi József Attila-emlékülésén, azaz négy hónappal hazatérése után Lukács tulajdonképpen nem József Attiláról beszél.