Szűcs Zoltán Gábor: A hatalom ködében - Bevezetés a realista politikaelméletbe (2016)

Eszmék, normák, utópiák - Kiss Viktor: Antonio Negri: a Birodalom, a Sokaság és a posztmodern forradalom

Kiss Viktor Antonio Negri: a Birodalom, a Sokaság és a posztmodern forradalom Nem az a kérdés, hogy szükség van-e a politika realista szemléletére - mondja Antonio Negri a Multitude utolsó lapjain, a radikális demokratikus politikai stratégia problematikája kapcsán - hanem, hogy hányféle politikai realizmus létezik egy időben? „A politikai realizmus túl gyakran kapcsolódik konzerva­tív, vagy reakciós világképekhez olyan fogalmi alapokon, mint az erő, a hege­mónia, vagy a szükségszerűség. Thuküdidész dialógusától Churchill emlékira­taiig a politikai realizmus az erőt általában politikai döntő tényezőként ünnep­li, de ma már ez a nézőpont inadekvát. A forradalmi vágy soha nem kevésbé realista, mint a reakciós szándék: Saint-Just Metternichnél, Lenin Kornyilov- nál, Mao Csang Kai-seknél nem volt kevésbé realista. A forradalmi realizmus alapja ugyanakkor nem annyira az erő koherenciája, mint a forradalmi vágy rendíthetetlenül változást követelő mechanizmusai. Az erő, amit a forradalom szervez és létrehoz, nem a folyamatok elején jelenik meg, hanem a végén: a for­radalmi realizmus termeli és reprodukálja a forradalmi létrejövés folyamatát és burjánzani engedi a forradalmi vágyat. (...) Machiavelli óta tudjuk, hogy egy­szerre minden pillanatban legalább kétféle realista szemlélete lehetséges a po­litikának: egy reakciós realizmus és egy forradalmi realizmus.” (Negri-Hardt, 2004:356) Ebben a tanulmányban arra vállalkozom, hogy a politikai realizmus prob­lematikája felől olvassam újra Negri életművét. Kiindulópontom szerint ez a kérdéskör egészen a kezdetektől jelen van élet­művében, ugyanis az Operaismo mozgalom egyik központi teoretikusaiként már a hetvenes években is arra vonatkozott a klasszikus marxizmussal szem­beni kritikájának egyik döntő iránya, hogy — ezt a mai fogalmat használva — Marx és a marxisták nem voltak „politikai realisták”, pontosabban „antipolitikai realisták” voltak. A tanulmányban azt a folyamatot kívánom bemutatni, aminek során Negri a neomarxista — vagyis a politikára vonatkozó autonóm marxista nézőpont hi­ánya által inspirált - „politikaelmélet” projektjétől a kétezres években eljut egy poszt-marxista politikai ontológia megkonstruálásáig. A tanulmány második felében amellett érvelek, hogy Antonio Negri a kilencvenes évektől egy lépéssel tovább halad a posztfundacionalista elmélet és a „spekulatív baloldal” legtöbb képviselőjéhez képest, amennyiben szerinte a realista politikai ontológia felada­65

Next

/
Oldalképek
Tartalom