Simon Márton: Dalok a magasföldszintről ( 2010)

A legelső vers végén egy zuhanó gé­pet talál az olvasó. A gépben egy alvó utast, az utas fejében egy álmot, ami nem derülhet ki soha. A kép ro­mantikus és leleplező: ezek a ver­sek tele vannak szenvedéllyel, pedig látszólag semmi nem áll messzebb tőlük, mint a romantikusság. Inkább tűnnek nagyon szomorú és nagyon pontos blogbejegyzéseknek. Vagyis őszinték, mint egy napló, de olva­sókhoz beszélnek. Mindenkihez, aki maradt már egyedül. Aki Simon Márton verseihez fordul vigasztalásért, nem csalódik. Éppen azt fogja kapni tőlük, amivel át lehet vészelni egy magányt: igen, ez most ilyen. Meghalt egy anya. Elmúlt egy szerelem. Volt, nincs. Igen, most üresség van. De ez az üresség jó, most éppen ez kell, mert enélkül nincs jövő. Márpedig jövő igenis van. Erőt és tartást kap az olvasó ezekből a versekből. Segítenek élni. Mindehhez képest szinte mellé­kes, hogy mennyien vártuk Simon Márton első kötetének a megjele­nését. De sokan, az biztos. Kemény István

Next

/
Oldalképek
Tartalom