Böszörményi Zoltán: Katedrális az örök télnek. Versek (Pozsony, 2013)

Mintha a romantika századának vé­géről lendült volna át korunkba. On­nan, ahol még volt értelme az ér­zelmek, a felismerések, a megsejté­sek és a tanítások költészetté neme­sítésének. Amikor még nem a pusz­ta létezés volt a vers, a költészet tár­gya, hanem a létezés minősége. Ami­kor a művészi alkotás inspirálója, lét­rejöttének legfőbb indoka a közössé­gibe ágyazott saját-morál megjelení­tése volt. És amikor az Egész képzetét még nem roncsolta szét a történelem. Böszörményi Zoltán a moderni­­tás paradoxonét jeleníti meg a műve­iben. Korunk jellemzőit - a széthul­lást, az értékek viszonylagossá válá­sát, az emberi kapcsolatok erodáló­dását, a közösségek atomizálódását, az érzelmek ösztönszintre süllyedé­sét - visszahelyezi egy olyan kultú­rába, ahol mindez már fenyegető ve­szély volt, de még nem volt természe­tes. Úgy szólal meg, mintha a gondok még, vagy már újra megbeszélhetők, megvitathatok, egyáltalán: értelmez­hetők lennének. wm Mert hisz a költészetben. De leg­­alább ennyire bízik az olvasóban. Ab­ban, hogy ő maga a lényeget tekintve azonos vele. Velünk. Mányoki Endre WWW.KALLIGRAM.com

Next