Böszörményi Zoltán: Katedrális az örök télnek. Versek (Pozsony, 2013)
Mintha a romantika századának végéről lendült volna át korunkba. Onnan, ahol még volt értelme az érzelmek, a felismerések, a megsejtések és a tanítások költészetté nemesítésének. Amikor még nem a puszta létezés volt a vers, a költészet tárgya, hanem a létezés minősége. Amikor a művészi alkotás inspirálója, létrejöttének legfőbb indoka a közösségibe ágyazott saját-morál megjelenítése volt. És amikor az Egész képzetét még nem roncsolta szét a történelem. Böszörményi Zoltán a modernitás paradoxonét jeleníti meg a műveiben. Korunk jellemzőit - a széthullást, az értékek viszonylagossá válását, az emberi kapcsolatok erodálódását, a közösségek atomizálódását, az érzelmek ösztönszintre süllyedését - visszahelyezi egy olyan kultúrába, ahol mindez már fenyegető veszély volt, de még nem volt természetes. Úgy szólal meg, mintha a gondok még, vagy már újra megbeszélhetők, megvitathatok, egyáltalán: értelmezhetők lennének. wm Mert hisz a költészetben. De legalább ennyire bízik az olvasóban. Abban, hogy ő maga a lényeget tekintve azonos vele. Velünk. Mányoki Endre WWW.KALLIGRAM.com