Chmel, Rudolf et al.: A szlovákkérdés a XX. Században - Visegrád Könyvek (Pozsony, 1996)
Л 19. század közepétől kezdve a szlovák identitás politikai programja fokozatosan összekapcsolódott a szlovák nemzeti önállóság eszményével. Miután 1871-ben (az 1867-es osztrák-magyar mintára történő) osztrák-cseh kiegyezés meghiúsult, fölerősödött az önálló cseh államiság megteremtésének gondolata. Ez a folyamat - részben a kiegyezést követő fél évszázad magyar nacionalizmusának köszönhetően - a cseh-szlovák kölcsönösség eszméjével kiegészülve végül is az önállóságra igényt tartó egységes csehszlovák nemzet koncepciójában csúcsosodott ki. Az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák Köztársaság nemzeti államként jött létre, valójában azonban olyan soknemzetiségű állam volt, amelyben a csehek az összlakosság 50,7%át (6 792 954 fő), a szlovákok 14,8%-át (1 967 983 fő) alkották. Az ország lakosságának 23,3%-át a németek (3 123 624 fő), 5,5%-át a magyarok (744 621 fő), 5,7%-át pedig egyéb nemzetiségek képezték (748 005 fő). A fiktív „csehszlovák nemzet” koncepciója nélkül ugyanis az antanthatalmak aligha támogatták volna az önálló Csehszlovákia létrehozását. T. G. Masaryk 1915 májusában a „csehszlovák” koncepciót azzal indokolta, hogy „a szlovákok valójában csehek, annak ellenére, hogy nyelvjárásukat irodalmi nyelvként használják”. 1929-ben Edvard Benes már úgy nyilatkozik, hogy a kisebbségi kérdés belügy, az önrendelkezési jog pedig csak az idegen uralom alatt élő nemzeti egységeket illeti meg, nem pedig a nemzetek töredékeit, a területi autonómia pedig az első lépést jelenti az önkormányzatot élvező nemzetiségek teljes elszakadásában. Mindez igen kellemetlenül érinti az ün. egységes csehszlovák nemzet egyik ágát, a szlovák nemzetet. A szlovákok autonómiakövetelése az