Chmel, Rudolf et al.: A szlovákkérdés a XX. Században - Visegrád Könyvek (Pozsony, 1996)

Л 19. század közepétől kezdve a szlovák identitás politikai programja fokozatosan összekapcsolódott a szlovák nemzeti önál­lóság eszményével. Miután 1871-ben (az 1867-es osztrák-magyar mintára történő) osztrák-cseh kiegyezés meghiúsult, fölerő­södött az önálló cseh államiság megterem­tésének gondolata. Ez a folyamat - rész­ben a kiegyezést követő fél évszázad ma­gyar nacionalizmusának köszönhetően - a cseh-szlovák kölcsönösség eszméjével ki­egészülve végül is az önállóságra igényt tartó egységes csehszlovák nemzet koncep­ciójában csúcsosodott ki. Az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák Köztársaság nemzeti államként jött létre, valójában azonban olyan soknemzetiségű állam volt, amelyben a csehek az összlakosság 50,7%­­át (6 792 954 fő), a szlovákok 14,8%-át (1 967 983 fő) alkották. Az ország lakossá­gának 23,3%-át a németek (3 123 624 fő), 5,5%-át a magyarok (744 621 fő), 5,7%-át pedig egyéb nemzetiségek képezték (748 005 fő). A fiktív „csehszlovák nem­zet” koncepciója nélkül ugyanis az antant­­hatalmak aligha támogatták volna az ön­álló Csehszlovákia létrehozását. T. G. Ma­­saryk 1915 májusában a „csehszlovák” koncepciót azzal indokolta, hogy „a szlo­vákok valójában csehek, annak ellenére, hogy nyelvjárásukat irodalmi nyelvként használják”. 1929-ben Edvard Benes már úgy nyilat­kozik, hogy a kisebbségi kérdés belügy, az önrendelkezési jog pedig csak az idegen uralom alatt élő nemzeti egységeket illeti meg, nem pedig a nemzetek töredékeit, a területi autonómia pedig az első lépést je­lenti az önkormányzatot élvező nemzetisé­gek teljes elszakadásában. Mindez igen kellemetlenül érinti az ün. egységes cseh­szlovák nemzet egyik ágát, a szlovák nem­zetet. A szlovákok autonómiakövetelése az

Next