Hrabal, Bohumil: Színnyomatok. Válogatott versek 1947-1976 (Pozsony, 2006)

Bohumil Hrabal ma minden bizonnyal az egyik legnépszerűbb „magyar” prózaíró. A költő Hrabalt viszont még a legbeavatot­­tabb magyarok sem igen ismerik. Pedig az író a pályájának az első tíz-egynéhány évé­ben csak verseket ír. Többnyire szabad verseket. S magától a költőtől-írótól tudjuk, hogy kitűnő meste­rektől, Ungarettitől, Baudelaire-től, Eliottól tanul, de mi azért elsősorban a szürrealista iskolák, Apollinaire, Breton, Nezval hatását érezzük verseiben meghatározónak. Meg a cseh „totális realistákét”, főleg a kommu­nista idők nyers-radikális kritikáját és paró­diáját adó, az utca nyelvét-történeteit megidé­ző ún. „önmozgó verseket” író Jirí Kóláiét. A versíró Hrabal paradox módon egyszer­re szürrealista költő és költője a város nyers, szociográfiai valóságának és csaknem trá­gár testiségének. Ő úgy álmodik a világról, mint egy szürrealista poéta, de úgy bolyong a testben, mint egy reneszánsz-realista köl­tő: az ember az ő látomásaiban a kavargó vá­rosi természet, a városi világmindenség kö­zepe. - 1950-ig szinte már minden későb­bi regény- vagy elbeszéléstémáját megírja: versben vagy lirizált prózában. S ez szó sze­rint értendő: a Hrabal-epika többnyire a ko­rábbi Hrabal-versek - sosem látott elbeszé­lői találékonysággal, erudícióval, bőséggel motivált - változatai. Ha pedig egészen pontosak akarunk len­ni, azt kell mondanunk, hogy a cseh alkotó versei és prózai munkái együtt képeznek tel­jes világot, Hrabal-univerzumot. WWW.KALLIGRAM.com

Next