Kőszeg Ferenc: Múltunk vége (Pozsony, 2011)

írásaim, ha szabad róluk - nem a minősítés igényével, csupán a szer­zői szándék tisztázása végett - véle­ményt mondanom, az elbeszélő próza és a publicisztika határterületén he­lyezkednek el. Ha írok, nem bírok le­mondani arról, hogy „direktben” is elmondjam, mit gondolok jelenségek­ről és emberekről - nemegyszer ép­pen ez a közlési szándék késztet írás­ra. De történeteket akarok elmonda­ni, amelyek megestek velem, amelyek mulatságosak, megkapóak, és jó eset­ben túlmutatnak önmagukon. Nincs szárnyaló írói fantáziám: azt tudom elmesélni, ami emlékezetem szerint megtörtént. Ez a kettősség, a publicis­ta közlésvágya és a valóság béklyózta mesélőkedv formálta az előző köny­vemet, a K. történeteit is. A jelen kö­tetben nagyobb a publicisztikus ele­mek részaránya, de mellőztem a na­pi, politikai aktualitásokhoz kapcso­lódó írásokat. Összegyűjtöttem vi­szont a portré jellegű írásaimat, ame­lyek részben politikai személyiségek­ről szólnak. Szubjektív portrék ezek, nagy szerep jut bennük az ábrázolt közszereplővel kapcsolatos személyes tapasztalataimnak. Éppen ezért so­kan úgy látták, hogy elfogult, félol­dalas portrékat rajzoltam egyesekről. Lehet, hogy így van, de bizonyos, hogy a legélénkebb érdeklődést, a legtöbb vitát éppen ezek a szubjektív portrék váltották ki. Némiképp megnyugta­tott, hogy legalább annyian helyesel­ték, hogy „megmondtam az őszintét”, ahányan elmarasztaltak miatta.

Next

/
Oldalképek
Tartalom