Raffay Endre: Apollón szentélye. A Budapesti Zeneakadémia százéves épülete, építéstörténete és ikonográfiai programja (Pozsony, 2007)
A budapesti Zeneakadémia 1907- ben elkészült új épületét a kortársak a „zeneművészet múzsájának impozáns méretű új szentélyeként”, illetve a „zenének kőbe faragott fószentélyeként” értelmezték. Az épület fő különlegessége, hogy ikonográfiái programjának alapjául építészeti stílusának kettőssége szolgál. Az építészek a múltból kölcsönzött formákat egy történelmi álomvilág megteremtésének az eszközeként alkalmazták, amely a művészetföldrajzi utalások és a részletmotívumok alapján Apollónhoz köthető. Ezzel szemben a hagyományok tagadását, az újat alkotás mámorát a dionüszoszi világgal hozták összefüggésbe. A nagyterem az egyiptomiak napistenével azonosított görög Apollón babérligetes szentélye, ahol hattyúk dala, lantok és orgona szól. Arányaival és magasságával az előterekből mint Délosz szigete a tengerből emelkedik ki. Az előterek valóban vízi világot jelenítenek meg, a földszint Dionüszosz kísérőinek mocsarait, nádasait és barlangszentélyeit idézi, ahol pánsípok szólnak, s dionüszoszi a tánc is. A két világ között a kapcsolatot az emeleti előcsarnok szemlélteti: itt ered a Művészet forrása. Körösfői-Kriesch Aladár freskóján az égi lények közt muzsikájukkal Apollóm dicsőítők és dionüszoszi hangszereken játszók is megjelennek.