Varga Imre: Mielőtt kimondaná. Versek 1968-2010 (Budapest, 2011)
Nézem egy cédulán a tervezett kötetcímeket: a rideg embert próbáló vers-tájakat jelző Lakatlan időt. Egy kissé érzőbb megközelítésben: Idegen otthon. A versek álomszerűségére utalóan: Amit mond, piros rohogás, illetve az Álomposta. Az életem innen nézve: nem valós. Üzeneteim róla: álomleírások, látomások. Hol rémisztőek, hol meg vidámak, illetve groteszkek (mint a Boszorkányszombatban). Másutt a múltat teremtő jelenlétem: Emlék, keletkezőben. Aztán meg annak a sejtelme, hogy minden megszólalás előtt a lét már jelentéses, kifejezi magát. Nem vár a szavainkra. Mielőtt kimondhatná. Az Örök kezdeteim a borítón arra utalna, hogy nincs semmi készen, folytathatóan. A teremtés naponta újra kezdődhet velem, velünk. A Szóvetemény, kaszaél szürrealizmusa pedig, hogy a természetünk is versből van, növényeink szonetteket, haikukat szórnak az anyaföldbe. A Mezítláb a költői szándék egyszerűségét, közvetlenségét, természetességét keresné a megírtak közt. Az Emelkedés a mélybe az ellentmondások kereszteződésében láttatna engem. Az életem mohóságát és/vagy aszkézisét. A közvetlenséget s annak kimondását, hogy minden csak hasonlat. Minden csak hasonlít. Én is. A Légemet a delirizálást emelné ki múltamból. Egy következő cím-ötlet arra utalna, hogy éljük az életünket a versek előtt, versírás közben s után is, s az olvasónkat is erre az útra hívjuk meg társnak. De nem tartóztatjuk. Beleolvas, elmegy. A formáló erőt egyszerre utalt volna a verset és életet alakító hatalomra. A Partok cím viszont jelezte volna, hogy a vers csupán csak medre a valódi áramlásnak, a part mozdulatlanságára/ nézem a folyó hullámait. Mert nincs állandóság. A nevemen, történeteimen túl nincs én; a körülmények találkoznak bennem. Egyszerre vagyok senki és mindenki.