Ágoston Vilmos - Huszár Vilmos - Molnár Gusztáv et al.: Szövegek és körülmények (Bukarest, 1974)
Ágoston Vilmos: A humanista Fábry Zoltán hite és félelme
(1936-ban) népek és nemzetek rangsorát a torok határozza meg. A mikrofon és a fasizmus világszája és egyetlen bölcsessége Torok és semmi más. A torok világtörténelme." Ezeket olvasva nem lepődünk meg, hogy József Attila Döntsd a tőkét, ne siránkozz című könyvét a következő sorokkal dedikálja Fábrynak: „ ... elvtársi üdvözlettel. Bpest, 1931. május 9-én, a kobzás napján."21 Csanda Sándor legutóbbi kötetében Fábry Korparancsáról azt írja: „Későbbi írásaiban néha átértékeli, újrafogalmazza vagy ismétli az itt megfogalmazott gondolatokat."22 Ismétli? Vajon a már megfogalmazott gondolat puszta ismétléséről van szó? Fábry többször is megállapította, hogy szellemi küzdelmének története és tanulsága azonos kortünetek fenyegető újrajelentkezése, olyan tüneteké, amelyeknek már a csírájában kimutatható az embertelenség lehetősége. Ez ellen a lehetőség ellen szól, tesz, agitál. Életműve, saját szavaival, inkább az „igazság szinonimái", mintsem az ismétlődés monotóniája. Épp ez az örökös szinonima-kereső energia, kitartás és intellektus az, ami írásait oly csodálatossá, erőssé és mindig újat mondóan korhűvé teszi. A Palackposta (1960) kötetében olvassuk: „Harmincöt év előtt írtam le először e szót: »fasizmus« és harmincöt esztendeje minden írásom az emberség antifasizmusa. Mindig újra- és újrakezdeni és lényegében mindig ugyanazt mondani: ez könnyen szülhet klisét, sémát, frázist... és végső fokon monomániát. De mikor és hol szürkült el a mondanivalóm?" (15.). „Az embertelenség csak frázissal takarózhat, az emberség nyelve azonban sosem válhat közhellyé" (16.). A Palackposta 28. oldalán addigi köteteit két trilógiára osztja: az első: Korparancs (1934), Fegyver s vitéz ellen (1937), Palackposta (1942-ben írta, de csak 1960-ban jelent meg). Ennek a trilógiának a neve: Antiíasizmus; a másodikat Vox humanának nevezte: A 21 Irodalmi Szemle 1967/7. 22 Csanda Sándor: Harmadik nemzedék. Madách, 1971, 34. 27