Balázs K. Attila: Vizuáliák (Bukarest, 2009)
Hinni kellene mégis, hogy itt és most is épül egy világ, s a versekbe rejtőzve létezik valami finom, fekete anyag, amiből egy távoli való textúrája áll össze. S ezt az ismeretlen, ködös teret szavakból épített, embertelen lényekkel kell bepopulálnom, egyensúlyom érdekében. Vagy azt is mondhatnám, hogy a bennünk guggoló esztétikai lény a dolgok csontjáig próbál látni a versek ütötte résen. Hiszen mi az égnek háttal akarjuk megérteni a kék mindig változó geometriáját, míg testünk felett elzúgnak könnyű, mosolygó évszakok.