Bálint Tibor: Nekem már fáj az utazás (Bukarest, 1973)
Hét—nyolc éves lehettem, mikor az első szakállas-mezítlábas emberben Krisztust véltem fölfedezni, és követtem őt végig az utcákon, míg el nem keveredett az állomás környéki tarka népséggel. Közben sokszor eléje kerültem, figyeltem a járását, ahogy derékból hajladozva rá-rábólint saját mélázatára. A legtöbb írót iszonyat fogja el, ha arra kell válaszolnia, miként is lett íróvá, hiszen a pályakezdést ritkán előzi meg határozott szándék. Sőt nagyon is homályos és öntudatlan a felkészülés. Csak a lélek hallja olykor a hívást, amiből a szép elhivatást képeztük, a hangra megrezzen, és ijedt-boldogan figyelni kezd. De vajon mikor kezdődik ez? Én magam is csupán most látom világosan, hogy engem az idős emberek igéztek meg, ők intettek először felém, és én úgy éreztem, szájukból a bölcsesség édes, megnyugtató szavát hallom. Hogy mennyi tehetség kell az íráshoz, akkor még nem tudtam, de az ösztönöm megsúgta, hogy száz élet tapasztalata is kevés hozzá. S később valóban álmélkodva láttam, hogy az epikusnak végig kel i szenvednie történelmi korszakok pusztulását, hogy aztán egy ellobbanó látomásban meg tudja mutatni az elmúlás örök fájdalmát és az ember végső gondolatait. Egyszóval: a tapasztalat igéi igéztek meg engem, ezért vonzód-