Bálint Tibor: Nekem már fáj az utazás (Bukarest, 1973)

Hét—nyolc éves lehettem, mi­kor az első szakállas-mezítlábas em­berben Krisztust véltem fölfedez­ni, és követtem őt végig az ut­cákon, míg el nem keveredett az állomás környéki tarka népséggel. Közben sokszor eléje kerültem, fi­gyeltem a járását, ahogy derékból hajladozva rá-rábólint saját mélá­­zatára. A legtöbb írót iszonyat fogja el, ha arra kell válaszolnia, mi­ként is lett íróvá, hiszen a pálya­kezdést ritkán előzi meg határo­zott szándék. Sőt nagyon is ho­mályos és öntudatlan a felkészü­lés. Csak a lélek hallja olykor a hívást, amiből a szép elhivatást képeztük, a hangra megrezzen, és ijedt-boldogan figyelni kezd. De vajon mikor kezdődik ez? Én magam is csupán most látom világosan, hogy engem az idős emberek igéztek meg, ők intettek először felém, és én úgy éreztem, szájukból a bölcsesség édes, meg­nyugtató szavát hallom. Hogy mennyi tehetség kell az íráshoz, akkor még nem tudtam, de az ösz­tönöm megsúgta, hogy száz élet tapasztalata is kevés hozzá. S ké­sőbb valóban álmélkodva láttam, hogy az epikusnak végig kel i szenvednie történelmi korsza­kok pusztulását, hogy aztán egy ellobbanó látomásban meg tudja mutatni az elmúlás örök fájdal­mát és az ember végső gondola­tait. Egyszóval: a tapasztalat igéi igéztek meg engem, ezért vonzód-

Next