Balogh Edgár: Acéltükör mélye. Félszáz igaz történet (Bukarest, 1982)
Az önéletírás, az emlékirat csak látszólag kötetlen — az élet megannyi esetlenséget tartogató változásait nyomon követő — műfaj. Valójában ez sem tűri meg a csapongást, az elkalandozást. És ha az önéletrajzírónak mégis vannak a „vonulatra“ fel nem fűzhető élményei? Vagy ha egy újabb pályaszakasz lényeges mondandókat tartogató eseményeit felelevenítve, közben mindenféle apró, de másokra is áthagyományozandónak ítélt epizód is felvillan az acéltükör mélyén? Nos, akkor születik meg az olyan emlékezés-kötet, mint ez a mostani. Mégis tévedne az, aki ezt az új kötetet Balogh Edgár önéletrajzi ciklusának amolyan melléktermékeként kezelné. A maga nemében szerves része ez az emlékiratnak, hiszen ugyanaz az arc tekint belőle reánk: az örökmozgó és elpusztíthatatlanul optimista, a cselekvés lehetőségébe vetett hitét egy pillanatra is fel nem adó, s azt a naivitás, a szélmalom,harc vádját is vállalva védelmező Balogh Edgár. Az előfutamok, amelyeket a hegedűből a mester előcsalogat, nyilván nem tartoznak a hangversenyhez, csak arra szolgálnak, hogy mozgékonnyá tegyék az ujjukat, s engedelmesebbé a hangszert. De a gyakorlott fül ezekből is meg tudja állapítani, hogy aki a vonót tartja, mit nyújt majd akkor, amikor a karmester intésére felzendülnek a versenymű akkordjai.