Balogh Edgár: Acéltükör mélye. Félszáz igaz történet (Bukarest, 1982)

Az önéletírás, az emlékirat csak látszólag kötet­len — az élet megannyi esetlenséget tartogató válto­zásait nyomon követő — műfaj. Valójában ez sem tűri meg a csapongást, az elkalandozást. És ha az önéletrajzírónak mégis vannak a „vonulatra“ fel nem fűzhető élményei? Vagy ha egy újabb pályaszakasz lényeges mondandókat tartogató eseményeit feleleve­nítve, közben mindenféle apró, de másokra is át­hagy­ományozandónak ítélt epizód is felvillan az acél­tükör mélyén? Nos, akkor születik meg az olyan emlékezés-kötet, mint ez a mostani. Mégis tévedne az, aki ezt az új kötetet Balogh Edgár önéletrajzi ciklusának amolyan melléktermé­keként kezelné. A maga nemében szerves része ez az emlékiratnak, hiszen ugyanaz az arc tekint belőle reánk: az örökmozgó és elpusztíthatatlanul opti­mista, a cselekvés lehetőségébe vetett hitét egy pil­lanatra is fel nem adó, s azt a naivitás, a szélmalom,­­harc vádját is vállalva védelmező Balogh Edgár. Az előfutamok, amelyeket a hegedűből a mester előcsalogat, nyilván nem tartoznak a hangverseny­hez, csak arra szolgálnak, hogy mozgékonnyá tegyék az ujjukat, s engedelmesebbé a hangszert. De a gya­korlott fül ezekből is meg tudja állapítani, hogy aki a vonót tartja, mit nyújt majd akkor, amikor a kar­mester intésére felzendülnek a versenymű akkordjai.

Next