Balogh Edgár: Acéltükör mélye. Félszáz igaz történet (Bukarest, 1982)
Idült vita József Attiláról
szerű kérdőívet nyújtson néprajzi kutatásaikhoz, másrészt, hogy Magyarországon is elősegítse a fiatalok kirajzását a tájba, az elmaradt paraszti tömegek megismerésére. Ennyi volt az emlékezés, hozzátéve, hogy Fábián Dániel és József Attila közös röpirata Hódmezővásárhelyen a következő évben meg is jelent, a közben a szocializmusig ért Sarló számára ugyan elkésve, de annál serkentőbb jelentőséggel a konzervatív magyarországi iskolarendszerrel szemben, megnyitva a fiatalság számára a szabad körültekintés lehetőségeit. A visszautasítás az Utunk egyik hátsó szobájában váratlanul ért. Kiborultam, személyileg ütközve azzal a szerkesztővel, akit történetesen kéziratom visszanyújtásával bíztak meg. — Csak nem fogjuk egy fasiszta egyesület emlékével összekeverni József Attila elvtársi emlékét! — hangzott a megfellebbezhetetlen ítélet. Hiába magyaráztam, hogy kétféle Bartha Miklós Társaság volt, az első, amelyet a röpiratszerkesztők vezettek, s egy későbbi, tényleg jobbra tolódott, amelyből a baloldali radikálisok egy éles nyilatkozattal 1930 őszén kiváltak, miután éppen ők bélyegezték meg „magyar hitleristák“-nak az egyesületben uralomra jutott irány híveit. Hiába fejtegettem, hogy emlékezésem éppen a Ki a faluba eredetét tisztázza, demokratikus céljait, melyek a félreérthető kifejezések ellenére is a néphez való gyakorlati eljutást, a parasztmilliók balsorsának felismerését hirdették, s nem a munkásmozgalommal, legfeljebb liberális polgári körök szalonbaloldaliságával jutottak ellentétbe. Nem mondom, ragaszkodtam az emlékezés megjelenéséhez, az alkotó, a fiatalságot a dolgozók és a táj felé fordító, népi megújulást hirdető költő forradalmi pályakezdésének igazolásához. Cikkem Marosvásárhelyre került, s az Igaz Szó sértetlenül közreadta. A dolgok fejlődnek, a szemléletek elmélyülnek, azt az írást ma bizonyára az Utunk sem utasítaná többé vissza.