Balogh Edgár: Mesterek és kortársak. Tanulmányok, jegyzetek, emlékezések - Romániai magyar írók (Bukarest, 1974)
A teljes József Attila
nyelvünket is, hozzá igazítva, az ö nagyszerű fűzéseiben újraértve. Ez a költő eltökélten a népnek írt, mindig megértésre törekedve, de úgy, hogy munkásbanparasztban a jövő értelmiségét tiszteli meg. Előrejelzett társadalomképe, reális üdvtana szerint romok és tűzfalak kopár külvárosi magányában is egész emberi világot, egy ,,megszerkesztett, szép, szilárd jövőt" vár, oda szárnyal fel, ahol lehetségessé válik „a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk". Ahogyan Petőfi és Arany népi nyelvezete egyben saját koruk, a nemzet-ébredés gondolkozásának legserkentőbb eszköze lett, s a magyarság a polgári haladás történelmi szakaszában belenőtt ebbe a kínálkozó kifejezésmodorba, úgy most, a szocializmus megvalósításai és az emberiség lehetséges új fejlődésszakasza számára József Attila gyors és szép képzettársítása, egyetemes összefüggéseket felvillantó jelzésrendszere, finom — a századok idökorlátait múlt és jövő felé egyaránt áttörő — nyelvérzéke teremt új közérthetőséget. Hogy élete utolsó éveiben, csalódásai és a helyzeteken átlátó számításai közt, megjárta a polgári dekadencia, a freudi divat és a csak-szép szalonjait és szerkesztőségeit is, éppen azok társaságát, akiknek „sorsunktól idegen" világában maga sem hitt, ne zavarjon. Ez — akárcsak öntudatosan vállalt költőelődje, Ady esetében — Bakonya volt, üldözöttségében és magárahagyatottságában barlangmenedék. Belső izzás, új sugárzás alkalma ez is, a Nagyon táj átok-litániája innen szikrázik fel, de az elidegenedettségbe a költő bele is őrül, így hal meg. Kétszer temették, Balatonszárszóról Budapestre hozva, s a megértő barát, a sorstárs Radnóti Miklós egy emlékesten — munkások közt — e szavakkal emelte át az örökkévalóságba: „Az a mű, amit a költő haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz, s a kompozíció, melyet életében szinte testével takart, a test sírba hulltával válik láthatóvá, fényleni és nőni kezd..." Ma már magyarázó apostolait is szomjasan olvassuk, hogy annál jobban érthessük a szavát, élvezhessük gondolkozásának minden gerezdjét, s magunkba szívhassuk énjét, míg csak általa nem látunk és vele ki nem fejezzük magunkat. Bóka László, az esztéta írta le először: 233