Balogh Edgár: Mesterek és kortársak. Tanulmányok, jegyzetek, emlékezések - Romániai magyar írók (Bukarest, 1974)
Szentimrei-hagyaték
tást is itt és most. Szentimrei még a régi Osztrák—Magyar Monarchiából jön, egy bomlásra érett társadalomban érzékelte először a helytállás és jövővívás lehetséges követelményeit, s szívósan hivatkozik is elődjére, Petelei Istvánra, az újságíró-novellistára, aki először álmodta meg a sajátos erdélyi magyar irodalmat. Egyáltalán: azt, hogy „erdélyiség" vagy „transzilvanizmus" mit jelent az író mára nemegyszer elavult terminológiájában, saját egykorú helyzetéből kell tudnunk megfejteni. Ez volt az illúziókkal való leszámolás akkor, az 1918-as háborúvég és államfordulat után. Még pontosabban: a rátalálás a románsággal, szászsággal közös történelmiségre s új, közös út kitapogatása egy tőkésföldesúri világ gazdaságilag-társadalmilag ugyan meg nem változott, a kisebbségekre azonban súlyosan nehezedő körülményei között. Gaál is csak fokról fokra, jó másfél évtized után ért el a „romániaiság" szélesebb és valóbb meghatározásához. Mint stratéga (nemhiába volt katonatiszt), Szentimrei bonyolult összefüggésrendszereken át old meg feladatokat az új romániai magyar irodalom előretörése, eszmei hadállásokba jutása, oldalvédelme és utánpótlása számára. Elődöket kutat fel Ady és Móricz népi-európai írásaiban, román—magyar párhuzamokat keres, jelképpé dobja föl Petőfi nevét, felvonultatja az első hazai magyar könyvek szellemi ütegeit, rokonságot állapít meg a modern líra és az avantgardista képzőművészeti „izmusok" között, utat tör az újnak (üdvözli a fiatal József Attilát), szankciókkal él a vidékies giccsel és divatmajom sznobsággal szemben, s az önmagáért való irodalom helyett Benedek Elek népbarát kulturális akcióiba kapcsolódik be (jellegzetes munkaleveleiből közlünk jó néhányat) vagy munkásifjak szavalókórusát igazgatja. Ahol jár, ahol ír és szól, ahol küzd, ott új élet fakad. A nagy európai bukás azonban, a tőke csődje, az egymásra torlódó új s újabb válsághullám erkölcsi krízissel jár a kisebbségi életben is. Fekete kacaj — ez az expresszionista címadás válságtünet, de egyben harcraszólítás is minden erkölcsi defektus, az emberségtől való elcsuszamlás ellen. „Sohasem vetkezett le ennyire az. 296