Balogh Edgár (szerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 2. G-Ke (Bukarest, 1991)

H

Hervay Gizella 236 építés, a munkatelepek, a falu, a város, az új lakótelepek vi­lága és saját érzelmi teljesedé­se, a boldog, erőt adó szerelem. Költőnőből költővé azonban a Reggeltől halálig (1966), majd a Tőmondatok (1968) verseiben érik. Kispolgár-album c. korai versciklusában még csak a „kor­szerűtlen alázat“ ellen lázad, a nagyanyák sorsát utasítja el magától, a Tőmondatokban már magára az emberi létre kérdez rá, ennek távlatában gondolja újra a költő, a költészet felada­tát, a költői beszédet „tőmonda­tokra“ bontva le, mert azt vall­ja: „az irodalom nem irodalom“. Az élet védelmét várja a lírá­tól, vagyis önmagától is („Em­ber vagy. Egyedül. Élsz. Védd magad!“). A József Attila-i él­ményt nem költői hatásként, hanem saját élete véres valósá­gaként éli át. Ha a Virág a vég­telenben a bizonyosság könyve volt, a rákövetkezők a felébredt és részben megválaszolt kételyt kiáltották világgá. A külső dí­szítőelemek verseiben most már fölöslegessé válnak, valóban a tőmondatok puritánságával, ke­ménységével szól, a képalkotás­tól a gondolatépítés felé halad. Nyilvánvaló hatással van rá Szilágyi Domokos költészete is. így 1973-as kötetének címadó verse, az Űrlap például rokon­ságot őriz olyan Szilágyi-ars poeticákkal, mint a Számvetés és a Hétmérföldes csizma, ugyanakkor válasznak tekinthe­tő. Formailag azonosul és el is különül Szilágyi Domokos köl­tői beszédétől, épp a „tőmonda­tok“ jegyében. A külső világ megértésének további akarásá­val, ám mégis a belső űr növe­kedésével jut el olyan lírai csú­csokra, ahonnan ijesztő mélysé­gek nyílnak. „Kitaszítva önma­gunkból“ lehet csak odáig jut­ni, ahol a Zuhanások c. orató­rium (1977) születik. Tulajdon­képpen ez az érzelmi regény­ként olvasható vers is válasz Szilágyi Domokosnak; A láz en­ciklopédiája alapmotívuma is­merhető fel benne („még egy emelet magány“), de önálló nagy lírai mű, sok száz jajkiál­tás és gondolati felismerés „sza­bálytalan“ foglalata; „A szere­lem szakadékaiban“ reményte­lenül vergődő nő keresi benne kétségbeesetten az utat a Társ felé, miközben tudja a végső ítéletet: „Rács kettőnk között.“ S a rászakadó kettős halál azt bizonyítja, hogy ez a kétségbe­esés tovább fokozható, a kiszol­gáltatottság a sorsnak nem is­mer határt. Volt férje, költőtár­sa és a fiában folytatódó élet megszakadása a legsötétebb tó­nusú lírához vezeti el, olyan csúcsokhoz-mélységekhez, ame­lyek Vörösmarty, Vajda, Ady, Juhász Gyula rokonává teszik. Az egyéni fájdalom a Számű­zött szivárvány (1980) verseiben

Next