Beke György: Tolmács nélkül. Interjú 56 íróval a magyar-román irodalmi kapcsolatokról (Bukarest, 1972)
Gáll Ernő
GALL ERNŐ Minden szépirodalom szívesen belenéz a filozófia tükrébe. Józan szemlélődés ez, amely mélyíti az önismeretet, ez esetben az irodalom ítéletét önmaga értékeiről, erényeiről és gyöngéiről, elvégzett munkájáról és feladatairól. A filozófia pedig, a „tudományok tudománya“, anyai gonddal kíséri egykor szárnyai alá tartozott gyermekének önálló lépéseit. Így hát, miként minden irodalom filozófiailag is igyekszik meghatározni önmagát, a filozófiai gondolkodás is frissítő, eligazító, bátorító lehet az irodalom számára. A két háború közötti romániai magyar irodalomban mindegyik irányzat kereste a maga filozófiai alapzatát: a népi, nemzetiségi, nyelvi, szellemi megmaradás lehetőségeit és feltételeit. Az épülő szocializmusban kibontakozó romániai magyar irodalmat mostanában kezdi jobban, őszintébben érdekelni ez a tükörbe tekintés. (Igaz hogy a tükör is sokáig homályos volt, s nem nagyon mutatta a dolgok teljes képét.) De most mintha annál türelmetlenebbül várnók a választ: mi is az irodalomban kifejeződő életérzésünk, testvériség-vágyunk és megmaradáshoz való ragaszkodásunk marxista bölcseleti alapja, homokra építjük-e önismeretünket, nemzetiségi öntudatunkat vagy pedig sziklára? Mindez elválaszthatatlanul hozzátartozik az együttélés valóságához, annak irodalmi ábrázolásához. Tudni akarjuk mi magunk, és szeretnók elmondani román testvéreinknek is, hogy mai irodalmunk, romániai magyar valóságlátásunk közös marxista bölcseleti alapvetése miképpen erősít minket lélekben, szellemben, s hogyan erősítheti éppen ezáltal barátságunkat a román néppel, a romániai németséggel, szerbséggel. Ezért kopogtattam be Gáli Ernőhöz, akit egész tevékenysége során elsőrendű kérdésként foglalkoztatott a nemzetiségi lét filozófiai, irodalmi, etikai, erkölcsi vetülete. Mindegyre visszatérő nagy témája a humanizmus, a szocialista emberség, 283