Benkő Samu: Bolyai János vallomásai (Bukarest, 1972)

„Bolyai János az igaz­ság dolgában sem magá­val, sem másokkal szem­ben nem tett enged­ményt, akár emberi magatartásról, akár vala­milyen tudományos kér­désről lett légyen sző. A jóra törekvést mindenki­ben sokra becsülte, de a szándékon túlmenően a tetteket kereste. Így az­tán ha valaki »bármi ke­vés lényegessel« szaporí­totta az emberiség gon­dolatvilágát, biztosan szá­míthatott legnagyobb tisz­teletére. Amit azonban »bármi kevés lényeges­nek« nevez, az a valóság­ban nagy horderejű do­log kellett hogy legyen, mert rendkívüli tudomá­nyos igényesség jellemez­te: »megvallom, hogy a lényeges megítélésében a leg(szigorűbb)-pogányabb, keményebb, engedékeny­ség nélkülibb bíró vagyok, ön-munkámra és a másé­ra nézve: ~ mértékkeli mérést óhajtva más részé­ről is«. Vágyakozva sejti, hogy csak a társadalmi élet kölcsönösségi viszonyla­taiban bontakozhatik ki gazdag szellemi élet. Az emberek egymástól elszi­getelt, csupán önerejükre támaszkodó próbálkozásai­val nemigen lehet eljutni a műveltség magas foká­ra. A munkás magány úgy hozhatja meg gyü­mölcseit, ha mögötte áll a közösség jótékony támo­gatása.“

Next