Benkő Samu: Bolyai János vallomásai (Bukarest, 1972)
„Bolyai János az igazság dolgában sem magával, sem másokkal szemben nem tett engedményt, akár emberi magatartásról, akár valamilyen tudományos kérdésről lett légyen sző. A jóra törekvést mindenkiben sokra becsülte, de a szándékon túlmenően a tetteket kereste. Így aztán ha valaki »bármi kevés lényegessel« szaporította az emberiség gondolatvilágát, biztosan számíthatott legnagyobb tiszteletére. Amit azonban »bármi kevés lényegesnek« nevez, az a valóságban nagy horderejű dolog kellett hogy legyen, mert rendkívüli tudományos igényesség jellemezte: »megvallom, hogy a lényeges megítélésében a leg(szigorűbb)-pogányabb, keményebb, engedékenység nélkülibb bíró vagyok, ön-munkámra és a máséra nézve: ~ mértékkeli mérést óhajtva más részéről is«. Vágyakozva sejti, hogy csak a társadalmi élet kölcsönösségi viszonylataiban bontakozhatik ki gazdag szellemi élet. Az emberek egymástól elszigetelt, csupán önerejükre támaszkodó próbálkozásaival nemigen lehet eljutni a műveltség magas fokára. A munkás magány úgy hozhatja meg gyümölcseit, ha mögötte áll a közösség jótékony támogatása.“