Bodor Pál: Szélmalomjáték. Tallózás régi és újabb feljegyzések között (Bukarest, 1983)
Szélmalomjáték
nem simul sem a fej, sem a láb. — „Mindenkor akármit merhettek költők s festők, megvolt a joguk rá!“ Tudjuk, s kérjük is ezt a jogot, s ugyanúgy meg is adjuk. Ámde nem úgy, hogy a vad s a szelíd keveredjen, a kígyó párja madárka legyen, kisbárány társa a tigris. A 2033 évvel ezelőtt született „kicsi, kövér, jókedvű és bölcs költő“, aki „mérhetetlenül büszke volt a nagyok barátságára“, és „nem túlságosan veszedelmes hibák ellen használja a gúny fegyverét“, aki „az augustusi világrend költői megdicsőülését“ hirdette, már egészen pontosan megfogalmazott mai ellenérzéseket a beatnikekkel, a beatirodalommal szemben. Nyilván a vad s a szelíd is a valóságban és a versekben már az ő korában is erősen keveredett ... Akár — Pioassónál... Nézzük hát meg az eddig is idézett Szerb Antal szövege szerint, hogyan viszonyult hozzá az utókor: „Urbanitásáért, csiszoltságáért, belső eleganciájáért szerették a Nyugat udvari századai; szerették benne a szellemileg és társadalmilag egyaránt magasrendű elit-ember tartózkodását, idegenkedését az » alacsony tömeg« beszennyező érintésétől. Megtalálták benne az udvari légkör finom mértéktudását, harmonikus szellemét, hűvös iróniáját a szenvedély modortalan megszállottjai iránt, nyugodtságát, elegáns közönyét — mindazt, amit a klasszicizáló ízlés megkövetelhet eszményképétől.“ (Kiemelések tőlem — B.P.) A disputa tehát régi. Ámde bármennyire szeretem is Horatiust, úgy érzem, a forradalmi világváltoztatáshoz kevéssé illik az „udvari légkör finom mértéktudása“; a forradalmárok általában „a szenvedély modortalan megszállottjai“ voltak. A világ sosem volt oly harmonikus, mint az udvari költészet; ha Horatius mégis kedves költőm lehet, azért van, mert a vajúdó, ellentmondásos, veszedelmes világból csöndes éjszakákon klasszikus nyugalmához menekülök. Vigasz és rejtekhely tehát — nem forradalom, nem fegyvertárs, nem is tiltakozás. (Az akadémikus klasszicizmus és a fennkölt udvari költészet számára Bartók is elviselhetetlen lázadó, az ízlés beatnik je volt — József Attilának kellett védelmezőén leírnia Bartókkal kapcsolatban, hogy „csak disszonáncia által lehetséges alkotás. A konsz.(=onancia) nem egyéb megértett disszonanciánál“.) * 103