Borcsa János: Méliusz József - Kriterion Közelképek (Bukarest, 2001)
II. Folytonosság és megszakítottság Méliusz József lírájában
biza ránk törtek / kent zsoldosaikkal, / ricsajos szajháikkal / az üvöltő árusok.” A vers lírai alanya a vallomást és önmeghatározást a maga nevében teszi, s szerepét pontosan érzékelteti azzal, hogy kiemeli a hagyományhoz való kapcsolódás és a vele való szakítás erőinek egyidejű hatását, valamint egymástól való elválaszthatatlanságát az adott esetben: „Jöttem nagy elődök, hü társak nyomán, / hogy / elválasszak-kössek / én is.” A „nagy elődök” és „hű társak” közül kettőt nevez meg a vers alanya: Whitmant és József Attilát. Ezúttal az ő művészi magatartásukat választja, s a lírájuk által megszabott irodalmi paradigma mellett dönt, ilyen jellegű kötéseket keres a maga számára, s ebből következően szakít a puszta költői agitáció és a sematizmus általa is nemrég még követett programjával és gyakorlatával. Szilágyi Domokos egy, a költőhöz írt magánlevélben lelkesen méltatta a Jákob létráját közvetlen keletkezése után, kiemelve jellegzetességét: „A Jákob létrája igen jól jött. Ugyanaz a csodálatos - és szerfölött súlyos - játékosság, amellyel átváltasz realitásból fantasztikumba, hogy reálisabb lehess” - írta 1962. május 12-én keltezett levelében Szilágyi.29 Testet ölt, megelevededik ugyanis Méliusz versében Whitman és József Attila, költői elveik kinyilatkoztatása mellett alakjuk is megjelenik: „Még Walt Whitman mondta nekem, azidőtt, / amikor az óceán partján heverésztünk [...]”, illetve: „Jákob létráján / leszállt hozzánk / a magas felhőről / József Attila / és / mellénk hasalt az óceánpartra.” A látomás szerint kufárok és zsoldosok gyalázzák 136