Cs. Gyímesi Éva: Álom és értelem. Szilágyi Domokos lírai létértelmezése (Bukarest, 1990)
Legenda helyett - a műről
konfliktusukat tragikus érvényűvé tenné: a pozitív értékek hitelét a negatív értékek teljes túlsúlyával érvényteleníti. A hösök és a kincs értékmezején ugyanis a szomorú, a mocsok az izzadtunk negatív tartalma, valamint a bevezető sorok iróniájának árnyéka uralkodik (,,a bátorság nem kifizetődő, / s a gyávaság túl sokba kerül"). A létszimbólum hatása így még csak nem is felemelő. A kényszert elfogadó, áldozatokat követelő életeszmény elutasítása a költő részéről egyúttal elutasítása annak, hogy „belőlünk is van fölösleg", azaz megengedhetjük magunknak, hogy egyéb fölösleg híján hősöket teremtsünk. A költő szemléletében a kényszerűségben fogant érték, a hősökben megvalósuló fölösleg nem emberhez méltó, természetellenes. Ami természetes, a mindenki számára adatott szabadság hősiességre nem kényszerítő fölöslege. Ezért fohászkodik a vers végén a következőképpen: ,,ó, tudjuk, ami kell. Ó, tudjuk, / tudjuk, hogy mik vagyunk — semmik a többi nélkül. / Legyen, hogy úgy haljunk meg, akként — / hogy is — / haljunk n:eg szüietésünk szerint.“ Az ikerversben — (Még egyszer:) Ami kell — a kellő értelme kitágul: az eszményi éthosz foglalata lesz, az az erkölcsi „fényűzés“, az az „áldott fölösleg", amellyel az emberi együttélésben egymásnak tartozunk. A költő nem mondja ki a szót: szeretet. A létszükségletként állított, nélkülözhetetlen értéket ismét a hiány, a negativum elrettentő valósága, az aktuális értékvilág mélységei felől láttatja. Az apokaliptikus vízió drámaisága és a nyelvezet veretessége, a profetikus izzás Vörösmartyra emlékeztet: „Ö, nem: a hús nem vétkezik, / nem a hús kéje a vétek; / valami őrült nagy kísérlet / eredményeként: itt vagyunk, / esendő emberi rangban. / De tudunk röhögve tiporni, / és hamis kéjjel, élve, holtán / — mint valami Földre szállt Holdon — ./ örülni az űrt, örülni J röhögve, hogy testvérekül, / egymást kitagadni tudjuk!" A költő Shakespeare- és József Attila-mottóra válaszol drámai replikaként ható, keserű vallomásában: „Ö, csupa kéj, hogy éheztetjiik egymást, / ápoljuk részleges halálainkat, / nincs ^Jupiter, ki mennydör ögne úgy, / 100