Cs. Gyímesi Éva: Álom és értelem. Szilágyi Domokos lírai létértelmezése (Bukarest, 1990)
Legenda helyett - a műről
az akadálytalanul pezsgő emberi kiteljesedés, a „borban a gyöngy" szabadsága emelheti csak hiteles ünneppé a hétköznapokat: ez az értékválasztás a költemény egyetlen pozitív bizonyossága, még akkor is, ha elvesztett esélyre vagy eszményi helyzetre vonatkozik csupán. Az Apokrif ban a negatív történelmi tapasztalatok árnyékolják be ezt a bizonyosságot: „Nem játék volt az! S ba igen: / ország-világ előtt forgó, hatalmas színpadon! / Hogy aki nézte is csak, beletársult, / fázott, lihegett, izzadt, lelkesült — és dolgozott a játszókkal! // Európa látta. f\ És fejet hajtott. / És aztán mást nem is tett: Lehajtotta fejét." E tömörségében döbbenetes erejű konklúzió után természetes, hogy a Batsányi-mottó első sora („Vidulj, gyászos elme, megújul a világ") már keserű hangnemben tér vissza. De Szilágyi Domokos egyik utolsó verse, az 1976-os keltezésű Dadogás arról tanúskodik, hogy a „jobb jövő" eszméje az ő számára a valóság korlátáit és minden értelmet meghaladva, a kételyek ellenére is maradandónak bizonyul. Jellemző, hogy ezt a1 bizonyosságot, amelynek semmilyen ésszerű alapja nincs, egy Petőfi-sorra épített párhuzamból kiindulva ismét a „muzsika" által közvetített sugallatból meríti: „A szó dadog, a muzsika beszél, / beszél a fákkal a bús őszi szél..." Ebben a vershelyzetben készül a rövid számvetés á közeledő személyes végzet és a múltból átmentett ideál, a jobb jövő távlatába tekintve: „a szó dadog, az óra üt, a vég / közeledik, és nincsen menedék —, / nem a vég elől — mi előtte van —, / ó, a föld alá dadognám magam, / ha lehetne — mi mindent meg / ne tennék — / a szó dadog, elővetül a<z emlék, / a jövőé, hogy jobb lesz, / hogy nem ál / az eszme, hanem szűzi ideál." A személyes véget sürgető tagolatlan indulat és az eszményi jövő nosztalgiával vegyes álma között tragikus ellentét feszül. Azonban az önmaga számára elfogadott negativ kiút alternatíváját ezúttal — akárcsak József Attila utolsó versében — a „másoknak remélő" éthosz, az élet esélyeit rejtő utókor, az emberhez méltóbb távlat hite ellensúlyozza. 153