Cs. Gyimesi Éva: Mindennapi nyelvünk (Bukarest, 1975)
Nyelv és irodalom
építtető hivataltól, miszerint a készülő öröklakásra kötött szerződés felbontása és új lakásának kijelölése érdekében ekkor és ekkor meg kell jelennie a Hivatalban. Miután már megszokta nehezen kiküzdött leendő otthonának gondolatát, az önkényes intézkedéstől meglehetősen felháborodva, elkeseredve ment el az irodába. Itt közölték vele, hogy csupán arról a kétszáz lejes különbözetről van szó, amellyel többet fizetett, s ezt vissza is fogja kapni. „De akkor miért ezt a szöveget küldték nekem?“ — mutatta a Főnöknek az iratot. „Mert nem volt más nyomtatványunk“ — hangzott a válasz. Az egyetemi felvételin készült, József Attila gondolati költészetéről szóló dolgozatokat lapozgatva nem véletlenül jutott eszembe ez az eset. Mert az előbb említett szabványszerűség legfeljebb az örök bürokrácia szatírába illő bűne, de az a kép, amely ezeknek az irodalmi dolgozatoknak a bevezetőjéből tárul elém, sokkal szomorúbb. A jelöltek ugyanis általában szigorúan, sőt babonásan tisztelik azt az iskolás szabályt, hogy a dolgozat „bevezetőivel indul. De, sajnos, többségük számára a bevezető valamiféle szabványszöveg, amely az alábbi típusmondatokat tartalmazza: „József Attila a proletariátus legnagyobb költője.“ „József Attila a huszadik századi magyar irodalom legnagyobb költője.“ „József Attila a modern magyar líra kiemelkedő képviselője.“ „József Attila a proletárköltészet megteremtője.“ Továbbá: „A munkásosztály helyzete foglalkoztatta.“ „Hangot ad a munkásosztály követeléseinek.“ „Verseiben a magyar proletariátus nyomorát mutatja be.“ „Közösséget vállal a munkásosztállyal, és harcra buzdítja.“ Más: „József Attila korán kapcsolatba kerül a marxizmussal (vagy a munkásosztállyal).“ „Verseiben a marxi filozófia tükröződik.“ 85