Cseke Róbert: Keleti katasztrófa. Versek (Kolozsvár, 2009)
A verset nem úgy kell, sőt ÚGY nem is lehet értelmezni, érteni, befogadni, mint szándékosan elkövetett jelképforrást. Aszerző minderre szellemileg képtelen: hogy következetességében teljesen összefogja a szimbolikust és a parabolisztikust. Tehát az ábrázolásnak ennél hitelesebbnek kell lennie, és mivel a szöveg minél távolabb esik az egyoldalúságtól, annál körülhatároltabb lesz művésziességében, naturalizmusában, EZ az az ábrázolásmód, mely szinte asszonyként fogja össze testével a titokzatos tarkaságot. Mi több, értelmet ad az értelmetlenségnek, és így kimondhatóvá teszi azt, mi kimondhatatlan. A vers tehát mindenek fölött eufonikus és kakofonikus. Mindenre utal, de főképp arra, amit aligha érint. Az Ellentétet és az Istent is hámba tudja fogni. Homályában könnyedén áthidalja a filozófiát, és többértelműségében, mint az Óperenciábán lubickol viháncolva a művészet. Mindez nem egyenlő a nem-tudással. A többértelműség igenis megfejthető: felismerhető ábráját a sejtelem illusztrálja.