Csiki László: Ártatlanok. Öt színjáték (Bukarest, 1981)
A színpadra szánt írásnak számomra egyetlen dilemmája van: megjelenít - hető-e emberi alakban a gondolat? Hiszünk-e testünkben, hétköznapi szavainkban, mozdulatainkban és helyzeteinkben anynyira, hogy azt is elhisszük: mindenkiben jelen van az egész, az örök emberi, vagyis a gondolat? Kifejeződik, tehát megismerhető-e az „általános emberi" (biológia. történelem és egyediség) egyetlen emberben egyetlen látható pillanatban? Eszerint a dráma az emberben való hit kétségeinek műfaja. Ezért nem viseli el a megalkuvást, s csak a végleteket ismeri — úgy mint végtelent. A drámában mindig élet-halál a tét, még akkor is, ha nem választhatók, s ha másként nem, úgy, mint a játékban, mely a gyermekeket az elmúló felnőttek életére tanítgatja. A szent szemérmetlenség költészettel rokon megnyilvánulásaként, másrészt, a dráma arra kötelezi íróját, aki színészek képében a sokaság színe elé merészkedik, hogy olyan kérdéseket tegyen fel, melyek megérik és indokolják is a gátlás nélküli nyilvános kitárulkozást. A szerző