Csoóri Sándor: Tenger és diólevél (Bukarest, 1982)
Egykor elindula tizenkét kőmíves
EGYKOR ELINDULA TIZENKÉT KŐMÍVES Nem láttam Déva várát, nem láttam földre roskadó, balladás falait. Mégis emlékszem rá, szavahihető tanúknál is élesebben, mert van emlékem a hiábavaló erőfeszítések másnapjáról, az oltott mész buborékokat vető mocsaráról, az anyasírásról, az áldozatok és az áldozatokra kényszerülők elpattanó szeméről. A Kőmíves Kelemenek és Kelemennék, kilépve minden időkből, előttem ölelik át egymást, hogy a következő pillanatban szétszakadjanak, s elinduljanak végzetük felé. Ismert népballadánk, mint a világirodalom minden nagy műve, szigorú és pontos metafora, egyetemessé növesztett jelkép. Eredetében s hatásában is egyenrangú társa a Biblia alaptörténeteinek: a paradicsomi kiűzetésnek, az ígéret Földje vonzó, de egyben tragédiát rejtő mondájának; a görög mítoszok jó részének: Sziszüphosznak s a tűzrabló Prométheusznak. A sort nemcsak eredetmondákkal vagy irodalmi példákkal folytathatnám Szophoklésztől Faulknerig, de a ballada törvényei szerint alakuló életsorsok fölidézésével is. A József Attila-i életmű és a József Attila-i sors a Kőmíves Kelemen-i tragédiától teljes. Nem túlzás mindezt belelátni egyetlen népballadába? vagy akár egész balladaköltészetünkbe is? Inkább az ellenkezője túlzás: nem ezt látni meg benne. * Goethe a ballada műfaját őstojásnak nevezte, melyből a költészet madara kikel. Tévedése, az irodalomtörténet folyásmentén hátrálva visszafele, nyilvánvaló, de költő melléfogásából az igazság forróbb aranva csöppen, mint a tudósok rendszerező elméjéből. Nem a lényegben, csak a sorrend megállapításában téved. A bálin