Csoóri Sándor: Tenger és diólevél (Bukarest, 1982)
Tenger és diólevél
met —, amely előbb körülfonja, beindázza a szívet, aztán fö'lnő az egekig, ahol mint felhők fölötti rozmaring, kettéhajlik, s ha még egyet hajlana odafönt, a mellkasban verő szív menten kettéhasadna. Nagy viháncolások közt derítettük ki, hogy példával itt még az ősnövénytan se segíthetne, mert elképzelhetünk bármilyen óriásfenyőt, libanoni cédrust, nagy, vörös afrikai fákat, ágaik nyújtózkodása is megállna hetvennyolcvan méter magasságban. Legokosabb tehát, ha a tapasztalati logikát félretoljuk, és elfogadjuk, hogy itt másvalami érvényesül: más törvény, más képzelet, más tapasztalat. Bátran kijelenthetjük, hogy ez a négysoros népdal vakmerő távolugrás a semmibe! Illetve: a mindenségbe, mert a természetesen beszélő száj sose mondhatja el a világméretű fájdalmakat. Azokat csak a költészet mondhatja el. Nem állhattam meg, hogy a megrendítő azonosság miatt ne idézzem föl előttük József Attila Ódájának egy részletét: Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szívem. Fölöttem csattog, ver a szívem? Nincs itt valami félreértés? elírás? Mintha az egészségtanórán másképp tanulta volna az ember a szívműködés helyét. Hogyan lehetséges, hogy nem követeljük: vonják be a tankönyveket, képezzenek új orvosokat, vagy igazítsák át József Attila sorait? A kíváncsiságba átforduló szemek megadták magukat. Nyugodtan visszakanyarodhattam volna a balladajáték szó- és képbozótosaihoz, 31 r