Csoóri Sándor: Tenger és diólevél (Bukarest, 1982)

Tenger és diólevél

met —, amely előbb körülfonja, beindázza a szívet, aztán fö'lnő az egekig, ahol mint felhők fölötti rozmaring, kettéhajlik, s ha még egyet hajlana odafönt, a mellkasban verő szív men­ten kettéhasadna. Nagy viháncolások közt derítettük ki, hogy példával itt még az ősnövénytan se segíthetne, mert elképzelhetünk bármilyen óriásfenyőt, li­banoni cédrust, nagy, vörös afrikai fákat, ágaik nyújtózkodása is megállna hetven­nyolcvan méter magasságban. Legokosabb te­hát, ha a tapasztalati logikát félretoljuk, és elfogadjuk, hogy itt másvalami érvényesül: más törvény, más képzelet, más tapasztalat. Bátran kijelenthetjük, hogy ez a négysoros népdal vakmerő távolugrás a semmibe! Illet­ve: a mindenségbe, mert a természetesen be­szélő száj sose mondhatja el a világméretű fájdalmakat. Azokat csak a költészet mond­hatja el. Nem állhattam meg, hogy a megrendítő azo­nosság miatt ne idézzem föl előttük József Attila Ódájának egy részletét: Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szívem. Fölöttem csattog, ver a szívem? Nincs itt valami félreértés? elírás? Mintha az egészség­tanórán másképp tanulta volna az ember a szívműködés helyét. Hogyan lehetséges, hogy nem követeljük: vonják be a tankönyveket, képezzenek új orvosokat, vagy igazítsák át József Attila sorait? A kíváncsiságba átforduló szemek megadták magukat. Nyugodtan visszakanyarodhattam volna a balladajáték szó- és képbozótosaihoz, 31 r

Next