Csoóri Sándor: Tenger és diólevél (Bukarest, 1982)

Tenger és diólevél

eseménysornál. Megyek az utcán, a Körúton vagy az Apostol utcán, mohazöld sál a nya­kamban, és Jónás vagyok. Éveken át házsár­­toskodsz, mérgezed magad a feleségeddel, és Sziszüphosz vagy. Lehet, hogy a modern köl­tészet is a megragadhatatlan valóság, és az ebből eredő összefoglalás kényszere miatt használ oly temérdek képet? Mert lehet, hogy minden jól kiérlelt metafora egy-egy borsó­­szemnyi mítosz? A Sárga füvek című versé­ben ezt írja József Attila: Dúdolom halk leltáromat. Hazám az eladott kabát, buckákra omlott alkonyat, nincs szívem folytatni tovább. Olyan ez a négy sor, mintha szövettani met­szete volna egy teljes életnek. Fölismerhető sejt-részlete a József Attila-i műnek és sors­nak. Szinte minden előző és minden későbben l>ekövetkező mozzanata benne van a költő éle­tének. És ha a modem versek zömében ilyen fon­tos szerepe van a képnek, akkor a képek szemszögéből is megvizsgálhatjuk: mi a mo­dern? „A kép a szellem tiszta alkotása — fo­galmazza meg Reverdy. — Nem születhetik egy összehasonlításból, hanem két, egymástól többé-kevésbé távol levő valóság összehozásá­ból. S minél távolibbak és igazabbak lesznek ezek az összehozott valóságok, annál hatáso­sabb lesz a metafora, annál megindítóbb lesz, és annál több lesz benne a költői valóság.“ Azaz: a költött valóság! Még egyet ugorva, máris alaptételt fogal­mazhatunk meg: a képeket teremtő modem költészetben a kifejezés nyelvét az alkotás nyelve foglalja el. A klasszikus, a romantikus, a realista költészet élményt mond el, fölraj­zolva az érzelmek, a szenvedélyes indulatok 39

Next