Csoóri Sándor: Tenger és diólevél (Bukarest, 1982)

Tenger és diólevél

munkásosztályt először ő képviselte történel­mien a költészetben, személyiségének és szo­cialista tudatának tökéletes ötvözetéből csiszol­va ki verseit. Pedig ha az olyan összegezők névsorát kezdjük sorolni, mint Picasso, Bar­tók, Brâmcuşi, Henry Moore, Saint-John Perse — vagy másféle gondolati indokok alapján Malraux —, József Attila kihagyha­tatlan a fölsorolásból. Mindenség-élményeinek ugyanaz a gyökere, mint Picasso fétis-élmé­nyének: formát adni a szellemeknek, hogy fegyverek lehessenek a kezünkben. És terem­teni, mint a fétiskészítő ember! Fölismerhető világmodellt, mert „a művészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti egésznek“. Világegész? Maga a szóhasználat is árulkodó. Benne van kezdet és folytatás. Az anyag múltja, az idő múltja, a történelemé, s a hu­szadik század minden valósága. És nem mint fölleltározható anyag van benne, hanem mint mozgó és eleven viszonylatrendszer. S valami furcsa módon nyitott szemmel érzem, hogy testként folytatódom a külső világban ■— nem a fűben, a fákban, hanem az egészben. Talán ez a magaslat az, ahonnan jobban rá­láthatunk József Attila világára. Én legalábbis innen nézve értettem meg költészetének moz­gatóerőit. Még olyan hasonlóságot is találtam közte és az őskultúrákhoz kapcsolódó, modem világú művészek között, ami — magánhaszná­latra — roppant érzékenységű iránytűnek szá­mított. Picasso — mint tudjuk — feldúlta az anatómiát, hogy formát adhasson annak is, ami nem az anatómia formája. Ugyanennek a „mágikus folyamatnak“ elágazásait József 61

Next