Csoóri Sándor: Tenger és diólevél (Bukarest, 1982)
Tenger és diólevél
munkásosztályt először ő képviselte történelmien a költészetben, személyiségének és szocialista tudatának tökéletes ötvözetéből csiszolva ki verseit. Pedig ha az olyan összegezők névsorát kezdjük sorolni, mint Picasso, Bartók, Brâmcuşi, Henry Moore, Saint-John Perse — vagy másféle gondolati indokok alapján Malraux —, József Attila kihagyhatatlan a fölsorolásból. Mindenség-élményeinek ugyanaz a gyökere, mint Picasso fétis-élményének: formát adni a szellemeknek, hogy fegyverek lehessenek a kezünkben. És teremteni, mint a fétiskészítő ember! Fölismerhető világmodellt, mert „a művészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti egésznek“. Világegész? Maga a szóhasználat is árulkodó. Benne van kezdet és folytatás. Az anyag múltja, az idő múltja, a történelemé, s a huszadik század minden valósága. És nem mint fölleltározható anyag van benne, hanem mint mozgó és eleven viszonylatrendszer. S valami furcsa módon nyitott szemmel érzem, hogy testként folytatódom a külső világban ■— nem a fűben, a fákban, hanem az egészben. Talán ez a magaslat az, ahonnan jobban ráláthatunk József Attila világára. Én legalábbis innen nézve értettem meg költészetének mozgatóerőit. Még olyan hasonlóságot is találtam közte és az őskultúrákhoz kapcsolódó, modem világú művészek között, ami — magánhasználatra — roppant érzékenységű iránytűnek számított. Picasso — mint tudjuk — feldúlta az anatómiát, hogy formát adhasson annak is, ami nem az anatómia formája. Ugyanennek a „mágikus folyamatnak“ elágazásait József 61