Csoóri Sándor: Tenger és diólevél (Bukarest, 1982)
Tenger és diólevél
Attila egész költészetében is izgatottan végigkövetheti bárki. Nem a fül hallja, amit hallani kell, hanem az elme. „Csengés emléke száll. Az elme hallja.“ S a Téli éjszakában hazatérő földműves sem a szemével néz maga elé, hanem egész testével: „minden tagja a földre néz“. És ha Picasso elcsúszott szemű, fölcserélt végtagú alakjai mögött ott láthatjuk az ősi kultúrák formakincsét, József Attila versteremtő készségében is ott hallhatjuk sisteregni az ősköltészet föltörő forrászaját. Bármilyen szokatlan is hallanunk: Petőfi mellett őt köti eltéphetetlen köldökzsinór a népköltészethez. És ha rejtettebb is ez a kapcsolódás — mint a tengerszemeké —, lenyűgözőbb. Hiszen amíg Petőfi egy-két batárrészét bolyongta, illetve bolyonghatta csak be a népköltészetnek — az új stílusú népdalok és betyárballadák haragoszöld ösvényeit —, addig József Attila már az egész határt bejárta. A ráolvasásoktól a gyermekmondókákig, a regösénekektől a Kalevaláig. Petőfi népisége elsősorban politikai és erkölcsi természetű volt. Határozottabban kijelölt egy irányt, mint amilyen messzire jutott a követésében. Az ő népiségét én egyébként sem a népdalt utánzó verseiben látom legerőteljesebbnek és legegyetemesebbnek — ezekben csak a legfölismerhetőbb. Az ő igazi népisége az, amikor A nép nevébent írja vagy az Akasszátok föl a királyokat, és amikor úgy ír verset, ahogy egy kortársi jobbágy is megírhatta volna. Ugyefogyott király volt az A második Endre. Papucs alatt szuszogott az Isten-teremtette. Felesége tartotta az 62