Csoóri Sándor: Tenger és diólevél (Bukarest, 1982)
Tenger és diólevél
közökkel küzdő. Maibb szóhasználattal: a koiályi és a bartóki. Állításomat nem irodalomtörténeti összeadással és kivonással szeretném bizonyítani, hanem csöndes esztétikai levezetéssel. Aki csak valamelyest is ismeri József Attila verseit, jól tudja, hogy a közismertebb népköltészeti hatás őt is megérinti. Feltehetően épp Erdélyi József hatására. Hosszú az Üristen, rövid a szalonna, nyavalyás a szegény ember, mintha gazdag volna. Ha ezt a furcsa ellentétekre épülő, népdalszerű, groteszk verset olvasom, önkéntelenül is hasonlóan groteszk népdalokra gondolok: Likas a dolmányom, rongyos a nadrágom, ej, sóder lapickámat veri a kalapom. Szegény vagy, te, rózsám, én is veled együtt, ej, annyi ágyunk sincsen, kire lefeküdjünk. Mint népdalt író vagy népdalt utánzó keltők, József Attila is kiköthetett volna ennél az alkalmas egyszerűségnél. Az ismerős hangot és ütemet beolthatta volna olyan vadon nőtt keserűséggel, csontos metaforákkal, hogy még jó néhány szegény ember-vers kihajt belőlük. De a mindenség mércéjével mérő József Attilának kevés volt az egynótájú múlt. Neki nem az első pillantásra fölismerhető töredék kellett, nem a tizenkilencedik századi szem-68