Csoóri Sándor: Tenger és diólevél (Bukarest, 1982)

Tenger és diólevél

mel megcsodált népdalrokonság, hanem az egész családfa. Nem a tegnapi, hanem az ősi, amelyből a tegnapi is kifakadhatott. Az ere­deti kellett, mert csak az eredeti érintkezhet mindenkor a végtelenséggel, az újra végtelenné avathatóval. Farkas Ilka bőszoknyája helyett a regösök láncosbotjába kapaszkodott bele. Sokan megírták már, hogy Bartók Medve­tánca, Allegro barbarója és még jó néhány műve nélkül József Attila nem írta volna meg a Kalárisokat, a Regös éneket, A kanászt és a maga Medvetáncát. Ez igaz ugyan, de kissé lefokozott igazság, mert azt is sejteti, hogy a szóban forgó versek illusztrációk vagy után­zatok. Pedig József Attila nem utánzott, csu­pán belekapcsolódott abba a szellembe, amely­nek a magyar kultúrában először Bartók adott nevet. Bartók sem a Medvetáncba, sem az Allegro barbaró ba nem dolgozott bele fölismerhető parasztdallamot. De aki hallott már ördöngös dudanótát, gyimesi hészát, dobbal és török­síppal előadott táncnótákat, vásári rikácsot, idegszaggató halottkísérő népzenét, kántálva énekelt román kolindát, kobzon kísért hejge­­tést, azaz regclést, annak a Medvetánc is, az Allegro barbaro is annyira eredeti, mintha népi volna. Pedig tökéletesen új képződmény: az átélt zenei hatás egyéni földolgozása. Csak­hogy a zenében ezt a „kémiai átalakítást“ könnyebb végrehajtani, mint a költészetben, mert a zene nyelve nemzetközibb, mint a ver­seké. József Attila eredetisége épp az, hogy a Bartók által először megtestesített szellemhez épp a nehezebben áthangolható világ: e>z anya­nyelv és a költészet világának az áthamgolódá­­sával kapcsolódott. Verseiben az ősi és új dol­gok megrendítő feszültsége: ugyanolyan újí­tás, mint a bartóki disszonancia. 69

Next