Csoóri Sándor: Tenger és diólevél (Bukarest, 1982)
Tenger és diólevél
mel megcsodált népdalrokonság, hanem az egész családfa. Nem a tegnapi, hanem az ősi, amelyből a tegnapi is kifakadhatott. Az eredeti kellett, mert csak az eredeti érintkezhet mindenkor a végtelenséggel, az újra végtelenné avathatóval. Farkas Ilka bőszoknyája helyett a regösök láncosbotjába kapaszkodott bele. Sokan megírták már, hogy Bartók Medvetánca, Allegro barbarója és még jó néhány műve nélkül József Attila nem írta volna meg a Kalárisokat, a Regös éneket, A kanászt és a maga Medvetáncát. Ez igaz ugyan, de kissé lefokozott igazság, mert azt is sejteti, hogy a szóban forgó versek illusztrációk vagy utánzatok. Pedig József Attila nem utánzott, csupán belekapcsolódott abba a szellembe, amelynek a magyar kultúrában először Bartók adott nevet. Bartók sem a Medvetáncba, sem az Allegro barbaró ba nem dolgozott bele fölismerhető parasztdallamot. De aki hallott már ördöngös dudanótát, gyimesi hészát, dobbal és töröksíppal előadott táncnótákat, vásári rikácsot, idegszaggató halottkísérő népzenét, kántálva énekelt román kolindát, kobzon kísért hejgetést, azaz regclést, annak a Medvetánc is, az Allegro barbaro is annyira eredeti, mintha népi volna. Pedig tökéletesen új képződmény: az átélt zenei hatás egyéni földolgozása. Csakhogy a zenében ezt a „kémiai átalakítást“ könnyebb végrehajtani, mint a költészetben, mert a zene nyelve nemzetközibb, mint a verseké. József Attila eredetisége épp az, hogy a Bartók által először megtestesített szellemhez épp a nehezebben áthangolható világ: e>z anyanyelv és a költészet világának az áthamgolódásával kapcsolódott. Verseiben az ősi és új dolgok megrendítő feszültsége: ugyanolyan újítás, mint a bartóki disszonancia. 69