Csoóri Sándor: Tenger és diólevél (Bukarest, 1982)
Tenger és diólevél
relemfölfogást is ismert. A tizennyolcadik század egyszer a természetet erotizálta, a méhek és tulipánkelyhek rokokós nászával idézve meg az emberekét; másszor a sírok és az éjszakák hangulatát szabadította rá a szerelemre. A tizenkilencedik század pedig a by róni világfájdalmat s lázadást. Majd nem is olyan sokára baudelaire-i ellentétes érzelmek idegtomádóját. Aztán elhangzik a rimbaud-i jelszó: föl kell találnunk újra a szerelmet! És jönnek a modemek, akik a maguk módján újra föltalálják: Verlaine és Ady, Apollinaire és Majakovszkij, Éluard és József Attila. Bármilyen meghökkentő és mulatságos: a kivillanó bokáktól a kivillanó combokig két évszázadnyi idő telik el Európában. Az elpihegett sóhajtásoktól József Attila Ódájának merész biológiai, testi realizmusáig több világomlás. S amikor a nagy költők újraolvasott verseit összehasonlítottam — természetesen nem minősítő szándékkal — a népköltészet szerelmes verseivel, azt tapasztaltam, hogy a népköltészet százezerszámra kisarjadt szerelmes verseiből hiányzik mindenfajta kordivat, gesztus, fölöltöztetett életérzés. Hiányoznak a filozófiák nagy beborulásai és napsütései. A történelem és az egyéniség fölismerhető címere. A részleteket is mozgósító szenvedélyek. Viszont izgalmas kárpótlásul minden elképzelhető és minden lehetséges szerelmi érzés hangot kap bennük. Az emberi kapcsolatok elősorolhatatlan sok változata. Ahogy a műköltészetben: a népköltészetben is két főszólam hangzik föl leggyakrabban: a szerelmet magasztaló vagy elsirató-elátkozó dalok szólama. A hagyományos boldogságra vagy boldogtalanságra fölfűzhető érzelem: Páros vadgalamb rászállott a búzára. Én azelőtt rá se néztem a lányra, De mióta a vadgalamb rászállott, Rózsám ölében nyugodalmat találok. 6 —• Tenger és diólevél 81