Csoóri Sándor: Tenger és diólevél (Bukarest, 1982)

Tenger és diólevél

relemfölfogást is ismert. A tizennyolcadik szá­zad egyszer a természetet erotizálta, a méhek és tulipánkelyhek rokokós nászával idézve meg az emberekét; másszor a sírok és az éjszakák han­gulatát szabadította rá a szerelemre. A tizen­kilencedik század pedig a by róni világfájdal­mat s lázadást. Majd nem is olyan sokára baudelaire-i ellentétes érzelmek idegtomádó­­ját. Aztán elhangzik a rimbaud-i jelszó: föl kell találnunk újra a szerelmet! És jönnek a modemek, akik a maguk módján újra fölta­lálják: Verlaine és Ady, Apollinaire és Maja­kovszkij, Éluard és József Attila. Bármilyen meghökkentő és mulatságos: a kivillanó bokák­tól a kivillanó combokig két évszázadnyi idő telik el Európában. Az elpihegett sóhajtásoktól József Attila Ódájának merész biológiai, testi realizmusáig több világomlás. S amikor a nagy költők újraolvasott verseit összehasonlítottam — természetesen nem minősítő szándékkal — a népköltészet szerelmes verseivel, azt tapasz­taltam, hogy a népköltészet százezerszámra ki­sarjadt szerelmes verseiből hiányzik minden­fajta kordivat, gesztus, fölöltöztetett életérzés. Hiányoznak a filozófiák nagy beborulásai és napsütései. A történelem és az egyéniség föl­ismerhető címere. A részleteket is mozgósító szenvedélyek. Viszont izgalmas kárpótlásul minden elképzelhető és minden lehetséges sze­relmi érzés hangot kap bennük. Az emberi kap­csolatok elősorolhatatlan sok változata. Ahogy a műköltészetben: a népköltészetben is két főszólam hangzik föl leggyakrabban: a szerelmet magasztaló vagy elsirató-elátkozó da­lok szólama. A hagyományos boldogságra vagy boldogtalanságra fölfűzhető érzelem: Páros vadgalamb rászállott a búzára. Én azelőtt rá se néztem a lányra, De mióta a vadgalamb rászállott, Rózsám ölében nyugodalmat találok. 6 —• Tenger és diólevél 81

Next