Czegő Zoltán: Pogány liturgia. Versek - Forrás (Bukarest, 1970)
ban, pogánykodásaiban ezt kell elsősorban értékelnünk. Az eretnek ének a mindenkori lázadó indulatok műjaja, az örök forradalmiság magatartása, a régi kacatok, hittanok, száztízparancsolatok megtagadása. A kötet címadó verse, a Pogány liturgia, lényegében olyan lírai önéletrajz, amelyben a háború utáni nemzedék számon kér és számot vet önmagával és a világgal. A megtalált és elvetélt igazságok gyötrelmein keresztül a maradandó eszményekért való viaskodás fájdalma csendül ki a versből. Ahogy a változó idők hullámverései közepette a dacos gyermekből férfi válik, akként hömpölyög szabálytalanul áradó sorokban és felesel egymásnak a véget nem érő panasz, vád és szemrehányás az „Akácosért“, a megtalált igazság gyönyörűségéért, majd a dolgok különös dialektikája folytán az „Akácos“ ellen. Czegö Zoltán, akárcsak egész nemzedéke, nagy belső megrendülések tisztítótüzén át találta meg önmagát és helyét, létezésének értelmét. A Pogány liturgia derűs akkorddal zárul, ez mintegy feloldozó vallomás az újból megtalált eszmények mellett. Pontokba, programba aligha foglalható ez a tisztuló láthatáron, az őszinteségen, a humanitás elvein alapuló írói magatartás. Lényege: a meg nem alkuvás, a feddhetetlenség, a termékeny türelmetlenség, a jó ügy szolgálatában való elkötelezettség, a keménység, szívósság mindennel szemben, ami megalázza, visszarántja az embert. A tiszta életöröm megannyi színe intimebb hangulatú verseiben épp keserű, sűrű füstű háborgásai közelében válik vonzóvá. A kopárságig visszafogott, kínos pontosságra szorítkozó, dallamtalan versei ellenében árnyaltan színezik Czegö költői arculatát meghitt hangulatú szerelmi versei, lírai meditációi. A József Attila-i teljesség-igény, amelyben Czegö Zoltán önmagát és a világgal való találkozásait keresi, szembetűnően módosult. Ha valaha ábránd és parancs volt a megbolydult világban a harmónia megteremtése, a mai fiatalok számára a megtorpanás, a megállás, a lelassulás veszélye. Az alkotó nyugtalanság a bele nem 6