Dávid Gyula (szerk.): „A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni”. Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal (Bukarest, 1978)

Szigorú ember volt, az alkotást szentnek tekintet­te, ezert élete utolsó szaka­szában — ahogy ő nevezte, az aggastyánkorban — az önkifejezésnek már csupán­csak két formájával élt: le­velezett és diskurált. Mindennapjai ésszerű be­osztásában rendelt ideje volt a beszelgetesnek. Ha külö­nösebb cél nélkül mentem látogatására, a kora esti órákban fogadott szívesen, de ha interjúkészítés volt a bejelentett célom, akkor fel­tétlenül délelőttre hívott. Az interjút mindkettőnk számára munkának tekin­tette, noha a beszélgetés ép­pen olyan kötetlenül folyt, mint más esetben, mintha soha nyilvánosság elé nem kerülne. Függetlenül attól, hogy különösebb céllal vagy anélkül beszélgettünk, mon­datai pontosak, kemény rit­musra fogottak voltak. Íze­sen és nyelvtani vétség nél­kül beszélt, gondosan, mint ahogy építkezett vagy a­­hogy írt. Fontosnak tartot­ta, hogy a vele készített in­terjúk ízlése szerint kerülje­nek a nyilvánosság elé. Gyűlölte a fésületlen stílust, a torzonborz írást. Múlt, je­len, jövendő nagy és apró kérdései körül bogozódó be­szélgetéseinkben ugyanaz a felelősségtudat munkált ben­ne, mint hajdan, amikor épületeit tervezte vagy a statikai számításokat ellen­őrizte. Benkő Samu

Next