Fáskerthy György: Légszomj (Bukarest, 1970)
közül, amelyek gyanús sötét ifoltöt mázoltak a vászon makulátlan fehérségére, s lassan hátrált a fenyegetően előnyomuló Elek elől. — De hát magában a tudásban nincs szépség, nincs pöézis? Miért nevezi a formulát szürkének? Miért nem látja meg a szépséget a formulában is? S hát az emberi értelem gigászi harca a tudás meghódításáért, az nem szép? S kevésbé szép maga a naplemente, ha ismerem összetevőit? Koncz Elek most már összevissza kezdett kiabálni. — Igenis, tagadom! Igenis, állítom! A formula nem szép, a formula szürke, mert változatlan és megváltoztathatatlan! A naplementében éppen az a szép, a legszebb, az igazán szép, hogy egyetlen és páratlan a maga nemében, hogy csak hasonló naplementék vannak, de sohasem ismétlődik két azonos, míg a formulák, amikre a 'tudomány visszavezeti őket, mindig azonosak! S azt is tagadom, hogy a tudás nem öli meg a szépséget. Mert a szépség látszat, és hinnünk kell a látszatban, hogy imádhassuk. A hellén pásztor még imádta a rózsaujjú Hajnalt, mert azt hitte, hogy amit lát, igaz. Mi már nem imádhatjuk őt, mert a tudomány megfosztott tőle... — Még ha el is fogadnám a maga érvelését — villogott harciasán Mihályka bogárszeme —, az is csak azt bizonyítaná, hogy a művészet régi tárgya elavult, és az új művészetnek új valóságból, a racionális ész valóságából kell kihámoznia a szépet. Mert ebben is van szépség! Szépség mindenben van, mert mindenben van zene! Csak meg kell találni... Igaz, az Empyrium, a kristályos ég helyén ma a világűr tátong. De hát a világűr, a Végtelen fogalma nem elképzelhetetlenül, grandiózusán szép?! Nem szép-e a repülőgép, az ember nagyszerű vívmánya, amellyel legyőzi a gravitáció törvényeit? Nem szép a vegyész munkája, aki új anyagokat hoz létre, és megváltoztatja a meglevők tulajdonságait? Nem szép a biológia, amelyről maga oly megvetőn nyilatkozott, amikor az élet legrejtettebb titkaiba hatol? Csak költő kell hozzá, festő, zeneszerző, művész! Koncz Elek megvetőn legyintett. — Ö, maguk, fiatal nemzedék! Maguknak már lelkűk sincs, csak agyuk. A szépség kultusza, a lélek, velünk, harmincévesekkel pusztul ki. Mihályka farkasszemet nézett Koncz Elekkel. — Ismeri József Attila költészetét? — kérdezte lassan. Koncz lesütötte szemét. Azután elíehéredett. — Ismerem ... borzadok tőle... — tagolta. — Tiszta pesszimizmus, ami szükségképpen torkollik az őrületbe! Mihályka felkacagott. — Attila... és pesszimizmus? Ugyan, ne legyen gyerek! Koncz ujjai végigszántották sörényét. 227